Ez az ünnep kiváltképp bensőséges

„Isten anyákat teremtett, mert ő maga nem lehet ott mindenhol személyesen.” Az idézet Kiplingtől, a Dzsungel könyve örökbecsű szerzőjétől származik. Sokatmondó, hogy az említett regény végén az őserdőben nevelkedett főhős, megannyi kaland után, sok év bölcsességének birtokában visszatér oda, ahonnan „vétetett”: az édesanyjához.

Közhely, hogy bizonyos eseményekről, ünnepekről lehetetlenség közhelyek nélkül írni. Anyák napja is ezen ünnepek közé tartozik. Eredete az ókorba nyúlik vissza – már Egyiptomban, azután Hellász földjén, később Rómában is megemlékeztek róla –, ebből következően az eltelt évezredekben, évszázadokban írók, költők, művészek, filozófusok vetették papírra máig idézett gondolataikat.

Ez az ünnep kiváltképp bensőséges. Ezért, mint ilyen esetekben általában, kísértő veszély az érzelgősség, a dagályosság, a hamis pátosz, ami így együtt megjelenve óhatatlanul vezet a hiteltelenséghez. A megannyi, virágot helyettesítő szóvirág pedig ráborul az igazi érzésekre. Ez akkor is így van, ha tudjuk jól, hogy a bennünk élő érzések közül valószínűleg az anya irántit tudjuk a leggyarlóbb módon kifejezni.

Ezért fordulunk segítség gyanánt a klasszikusokhoz. Akik ilyenkor aranyhidat kínálnak számunkra, miután szavakba öntötték azt, amit mi csak érzünk. Isaac Babel, akárcsak író társa, a bevezetőben említett Kipling, ugyancsak isteni léptékben fogalmazott: „Minden halandó. Az öröklét csak az anyának adatott meg.”