Takaró Mihály: nincs baloldali vagy jobboldali, csak jó és rossz irodalom

A Nemzeti alaptanterv (NAT) és a kerettantervek magyar nyelv és irodalom fejezeteinek készítésében résztvevő, Magyar Örökség és Németh László-díjas tanár, Takaró Mihály a tananyag-szabályozás kapcsán a Magyar Nemzetnek elmondta:

a szerzők megítélési alapja csakis az életmű és az érték lehet, ebbe pedig nem fér bele az a világnézeti harc, amelyet ma sokan szakmai álarcban próbálnak folytatni a NAT ellen.

Kitért arra is, hogy a megújult szabályozás régi és jogos igényt kielégítve újra megerősíti a tanár pozícióját, és soha nem látott szakmai szabadságot biztosít a pedagógusoknak.

A Nemzeti alaptanterv és a hozzá kapcsolódó kerettantervek közzététele óta az irodalom-tananyaggal kapcsolatban zajlik a legélénkebb vita. Melyek a legfontosabb változások, amelyek ezt a tantárgyat érintik?

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy a NAT és a kerettantervek csak együttesen értelmezhetők, együtt képezik a kiindulópontot. A NAT az alapokat rögzíti, az iskoláknak azonban a kerettantervek alapján kell elkészíteniük a helyi tanterveiket és pedagógiai programjukat. Ami a módosított szabályozás magyar nyelv és irodalom részét illeti, elmondható, hogy a XIX. század végéig alig-alig mutat változást az irodalmi kánon az eddigiekhez képest. Az újdonságot a XX. századi kánon hozza, ennek pedig az az oka, hogy 1920 után új helyzetbe került a magyar nemzet. A Kárpát-medencében létrejött magyar irodalom jelentős része a határon túlra került. Nemcsak országrészeket vágtak le Magyarországról, hanem irodalmi központokat is Kassától Kolozsváron át Nagyváradig, és még sorolhatnám. Vagyis a magyar irodalom meghatározó része egyszer csak kisebbségi irodalomként kezdett funkcionálni, és 1948 után sajnos egy olyan kánon jött létre, ami világnézeti, ideológiai alapon ítélte meg az írókat. Az irodalomtanítás az osztályharc eszközévé vált. A kánonból méltatlanul kikerült számos alkotó, akik nem feleltek meg a szocializmus világnézetének. Ők voltak azok, akik valódi nemzeti sorskérdésekkel foglalkoztak, patriótaszemmel közelítettek és világnézetük a kereszténység volt. A 2020-as tantervi módosítás lényege pontosan az, hogy visszaállítja az eredeti egyensúlyokat, amit már harminc éve meg kellett volna tennünk a rendszerváltozás után. Hozzáteszem, a magyar irodalmi kánon nagyjait illetően semmiféle vita nincs. Az, hogy Petőfi, Arany, Jókai vagy épp Vörösmarty műveit tanítani kell, nem kérdés. Én azt szoktam mondani, hogy az olvasmányoknak három kategóriája van: kötelező, szabadon választott és magától értetődő. Erről a harmadik kategóriáról gyakran elfelejtkeznek, pedig ez a legfontosabb, és ebben egyetértés van.

Ha bővült a kánon, akkor hogy lett kevesebb a tananyag?

Az, hogy többet kell-e tanítani, mint eddig, valójában csak álkérdés, amit a kerettanterv megnyugtatóan rendez. A valóban fontos alkotóknak helyet kellett biztosítani, de ez nem a tananyag növekedését jelenti, hanem szerkezeti változásokat. Mondjuk, hogy egy íróra, akit eddig 20 órában tanítottunk, most csak 10 órát szánunk. A gyerekek nem terhelhetők a végtelenségig, a torta mindig ugyanakkora, kérdés, hogy ezen belül mire mekkora szelet jut. A magyar irodalom annyira gazdag, hogy még két tantervet meg lehetne tölteni azokkal a szerzőkkel, akiknek jogosan ott lenne a helye. De olyan szabályozást lehetetlen készíteni, ami mindenkinek az ízlésével megegyezik. Innentől kezdve veszélyes, amikor politikai, ideológiai harcot próbálnak csinálni belőle. Csakis értékelvű megközelítésnek van helye. Ebbe pedig nem fér bele az a világnézeti harc, amit ma sokan próbálnak szakmai álarcban folytatni a NAT ellen. Nincs olyan, hogy baloldali vagy jobboldali irodalom, csak jó és rossz irodalom van. Ezt bizonyítandó, hadd mondjam el, hogy a sokat szapult Herczeg Ferenc 15 írótársával fordult Horthy Miklóshoz 1943-ban Radnóti Miklós nagy magyar költő megmentéséért. Pedig világnézetileg nagyon távol álltak egymástól, de Herczeg jól tudta Radnótiról, hogy érték. József Attilát is meg lehetne vádolni, hogy kommunista agitációs verseket írt. De ki az, akinek ez jut eszébe róla? A magyar irodalom egyik legnagyobb költője volt. És mellesleg baloldali szimpatizáns is, élete egy bizonyos korszakában. De ez mit számít? Életveszélyesek az ilyen megközelítések. Csak az életmű és az érték lehet megítélési alap.

Mégsem szakmai, hanem szinte kizárólag politikai támadások érik a tantervet.

Mind a mai napig uralja valamiféle világnézeti közelítés ezt a kérdést, én azonban szakmai szemmel mondhatom – Horváth János irodalomtörténész álláspontjára helyezkedve –: nekünk nem az a dolgunk, hogy megmondjuk, mi az irodalom, hanem hogy megmutassuk, egy adott korszakban mit tartottak irodalomnak. Annak szabad bekerülnie a tananyagba, amiről bebizonyosodott, hogy valódi értékközvetítő funkcióval rendelkezik. Most végre megjelennek a kánonban azok az írók és költők, akiket a Kárpát-medencei magyarság kiválóan ismer, de az anyaországban nem tanították őket. Még az egyetemen és a tanárképzésben sem. S mivel a pedagógusok nem ismerik őket, most joggal kérdezik sokan, hogy kik ezek a szerzők. Ez azonban nem a tanárok hibája és csak részben az egyetemi oktatásé. Hiszen az egyetemeken sem jelent meg az a direkt szándék, hogy a teljes XX. századi irodalmat megtanítsák. A mostani legfontosabb újítás tehát, hogy az irodalmi kánon a városi liberális polgári irodalom mellett kiegészül végre a nemzeti konzervatív polgári irodalommal és a határon túlra szorult, de Kárpát-medencei magyar irodalommal. Nemcsak a legnagyobb erdélyiek kerültek be egyébként, hiszen a kerettantervben ott van ajánlottként a Délvidék legnagyobbja, Gion Nándor vagy Kárpátalja legnagyobbja, Kovács Vilmos is.

Miért döntöttek úgy, hogy a kortárs irodalomnál nem nevesítik a szerzőket?

A NAT és a kerettanterv normatív értékeket akar közvetíteni. Tehát csak lezárt és biztosan megítélhető életművek szerepelnek benne. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a kortárs irodalomnak nincs helye. De gondoljunk csak bele! A Magyar Írószövetségnek mintegy ezer tagja van. A Szépírók Társasága több száz tagot számlál. És ez csak a két legnagyobb írószervezet. Ki merte volna vállalni annak a felelősségét, hogy kiválaszt közülük hármat vagy ötöt, és még életükben az irodalmi kánonba emeli őket? Az egyetlen bölcs megoldás az volt, hogy óraszámot biztosítunk a kortárs irodalomra, és a tanár szabad döntésére bízzuk, hogy kit tanít. Bárkit tettünk volna be, bizonyosan vitákat generált volna a döntés. Most a pedagógusok műveltségére, ízlésére, ismereteire bízzuk, ők tudják, hogy az osztályukban mit lehet, kit érdemes megtanítani.

A tanári szabadság bővítését a szakminisztérium is hangsúlyozta. Megjelenik ez a kortárs szerzőkön túl máshol is?

Soha ekkora nem volt még a pedagógusok szabadsága, mint amennyit most biztosít a tanterv. Az éves óraszám húsz százalékában szabadon döntik el, hogy mit tanítanak. Ez duplája annak, amit az előző NAT megengedett. Éppen ezért igazán meglepő volt, amikor mindezek ellenére voltak, akik pont a tanári szabadság korlátozásáról beszéltek. Nagyon fontos az is, hogy a NAT újra megerősíti a tanár pozícióját, hangsúlyozza a pedagógus személyiségének, egyéniségének döntő szerepét. Ezzel régi és jogos igényt elégít ki, hiszen korábban évtizedeken keresztül bizonytalanították el folyamatosan a tanárokat azzal, hogy minden eszközt kivettek a kezükből. A megújított NAT-ba a XXI. század minden modern pedagógiai eszközét beleszerkesztették. Mégis azt mondja a dokumentum, hogy nincs kitüntetett pedagógiai módszer, mindenki eldöntheti, hogy az adott anyagrészhez mit tart megfelelőnek.

Ön szerint az előírt tananyagban szereplő olvasmányok meghozzák a gyerekek kedvét az olvasáshoz? Hozzájárulnak ahhoz, hogy a diákok többet és szívesebben olvassanak?

Én nem értek egyet azzal, hogy mindegy, mit olvas a gyerek, csak olvasson. Az iskola nem a gyermekek igényeit kielégítő intézmény, hanem az a feladata, hogy átörökítse a nemzeti kultúrát. Személyiségfejlesztésről, érzelmi fejlesztésről van szó, nem csak ismeretátadásról. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen műveken keresztül tanítunk. Hogy miért ezek a művek kerültek be, nem pedig mások? A magyar identitáshoz hozzátartozik, hogy a múltunkból veszünk példákat. Az Egri csillagok például nem kerülhető ki, ezt nem lehet akármire leváltani. Nem lehet kérdés, hogy Egri csillagok vagy Harry Potter. Ez a magától értetődő kategória.

Van-e markáns változás a tananyag világirodalmi részében?

Nem igazán. Hrabal Sörgyári capricciójától Márquez Száz év magányáig minden fontos alkotás ott van, ami eddig. De mi alapján is válogattunk a világirodalmi művek között? Ha például a Száz év magányt vesszük, Aureliano Buendía története látszólag egy pici területre összeszorult mikrovilág ábrázolása. Miért érdekelne ez egy budapesti diákot? Hát azért, mert ebben a mikrovilágban visszatükröződik az egész világ. Mert az emberi érzések Macondo faluban és bármely más településen ugyanazok. Ugyanez az oka annak is, hogy bekerülhettek a tantervbe olyan magyar írók, akik csak Erdélyről írtak. Mert a mondanivalójuk mégis egyetemes. Mint például Nyirő Józsefé. Akiről Áprily Lajos a következőképpen írt 1924-ben: „Az erdélyi irodalom legmélyebb barázdáit – székely ekével – ő szántotta… Nyirő József regionalista művész. Csupa tradíció és csupa modernség. Ér is meg Óceán is. Székely falu és világhorizont.” Nyirő munkásságát hasonlóképpen méltányolta többek közt Bóka László, Schöpflin Aladár, Dsida Jenő vagy Pomogáts Béla is. Mondhatnánk, hogy 1937-től 2007-ig elismerően szóltak róla. Természetes hát, hogy helye van a tananyagban. Hiszen ami korokon túli értékeket hordoz, az örökre korszerű marad. Søren Kierkegaard mondta egyszer, hogy aki a korszellemmel köt házasságot, az hamar özvegységre juthat. Hiszen nem minden érték, ami az adott pillanatban korszerűnek tűnik. De a valódi érték, ami tegnap is igaz volt, ma is az és holnap is igaz lesz, az bizony örökre érték marad. Csakis ezek az értékek adhatják nekünk az eligazodási pontokat a világban.

Borítókép: Takaró Mihály irodalom történész 2020. február 26-án