A család madara lett a szelíd lelkű galamb

Házigalamb szállt le tavalyelőtt novemberben Szekszárdon a Szászy porta udvarába. Nem tudni, honnan érkezett, vélhetően elvadulva él valahol. Hálásan fogadta az eléje hintett napraforgómagot, mohón ivott az itatóba tett vízből, majd néhány gyors szárny­csapással a magasba emelkedett.

Szászyné Valéria ekkor azt gondolta, hogy mindez egyszeri látogatás volt. Annál nagyobb meglepetéssel nyugtázta, hogy a galamb másnap visszatért. Ekkor már, érezhetően felbátorodva, több időt töltött az udvaron. A történetnek nincs vége. A madár azóta naponta visszatér a házhoz. Hihetetlen, de igaz, tanúk is igazolják, hogy ezt teszi több mint egy éve.

– Mintha óra lenne benne, általában délután háromkor érkezik – mondta Szászyné Valéria. – Most már nemcsak eszik, iszik, hanem körbejár az udvaron, felszáll a kerítésre, és onnan is nézelődik. Előfordult, hogy nem voltunk itthon. A szomszédok szóltak, hogy a galamb – én már tubikámnak, gyönyörűségemnek nevezem – a kerítésen ülve „beszélt”, azaz turbékolt, bizonyára bennünket hívott. Egyszer még azt is megengedte, hogy megfogjuk, de olyan szaporán vert a szíve, hogy el is engedtük rögtön. Attól tartottam, hogy nem jön vissza, de szerencsére nem így történt.

Illetve, egy alkalommal nem érkezett meg délután háromig. Szászyné Valéria az udvar közepén állva hangosan hívta: tubikám, gyönyörűségem, merre vagy? Kisvártatva nagy szárnysuhogással landolt is a kerítésen a család galambja. Nagy volt a boldogság.

Merthogy tubikám, gyönyörűségem immár majdhogynem családtagnak számít. Értelmes szárnyas, szót fogad, ha ivásra kap biztatást. A galambok persze nem örök életűek, és ezt Szászyné Valéria is tudja. Miképpen fogalmaz, hiánya nagyon fájdalmas lenne az egész családnak. De jelenleg csak a derű óráit lehet számolni: hiszen tubikám, gyönyörűségem tegnap is menetrendszerűen leszállt a Szászy portán.