Néha fel kell nézni

Ahogy manapság illik, megvették online a jegyeket az előadásra és a vonatra, aztán az állomáson nyomogatták az okostelefonjaikat, hogy kiderítsék, hanyadik vágányra érkezik a szerelvény. Versengtek, ki bukkan rá elsőként az értékes adatra a virtuális térben. Én meg felnéztem az információs táblára, és leköröztem a csapatot: a másodikról indul. 

Útközben a fővárosi közlekedésre kerestek rá: metróval kell mennünk a Deák térig, onnan kisföldalattival a Városligetbe, a Széchenyi fürdőig. Az átszállásnál akadt némi bonyodalom, mert sehogy se találtak olyan applikációt, amelyik a föld alatti tájékozódást segítette volna. Még a végén eltévedünk a mozgólépcsők, le-, fel- és átjárók labirintusában! Elmélyülten kattintgattak, megint csak lefelé pislogva, én meg felnéztem az útbaigazító piktogramokra, és azt mondtam: itt jobbra, aztán ott megint jobbra. 

Kiszállva a fürdőnél, nemes vetélkedésbe kezdtek, hogy ki talál hamarabb gyalogosoknak való navigációs alkalmazást. Merre induljunk? GPS-es program, műholdas kapcsolat… Izgatottan szemeztek a kijelzőjükkel, persze lehajtott fejjel, én meg felnéztem és megláttam az út túloldalán a Fővárosi Nagycirkusz feliratot. 

– Menjünk át, ott van – mutattam nekik. Hitetlenkedtek. Okostelefon nélkül is lehet tájékozódni, informálódni, élni? Igen, sok minden megoldódik, világossá válik, ha valaki néha felnéz…