Történelmi merítéssel adtak áttekintést arról, milyen bajok gyötörték szűkebb pátriánk lakóit

Dr. Várady Zoltán igazgató köszöntőjében elmondta, hogy a cím természetesen utal a közelmúlt pandémiás időszakára; de a felkért előadók, miután nem ez volt a cél,  nem erről beszéltek, hanem történelmi merítéssel adtak áttekintést arról, hogy például koronként milyen bajok gyötörték szűkebb pátriánk jobb sorsra érdemes lakóit.

Hat érdekfeszítő dolgozat utaztatta időben a közönséget, köszönhetően az intézmény munkatársai által végzett, alapos és színvonalas kutatómunkának. Már rögtön az első előadás felvillantott több olyan mozzanatot, mely egy-egy novella erejéig Jókai Mórt vagy Mikszáth Kálmánt is megihlethette volna. Maul-Link Dóra főlevéltáros „Anno Domini 1739” Egy pestisjárvány levéltári lenyomata Tolna megyében címmel az említett évben a mi vidékünkön számos áldozatot követelő ragály terjedéséről és következményeiről adott korképet.

Ismertette azt is, hogy a „kemény, makacs, rideg ember hírében álló Mercy gróf” miként vettette tömlöcbe Szakadát szabályszegő – faluját elhagyó, egy pestises beteget felkereső – plébánosát. A  pap ezzel és áthelyezéssel ugyan megúszta az ügyet, ami végződhetett volna sokkal rosszabbul is. Hiszen „egy rendelkezés szerint a betegség eltitkolóit, a járványügyi kockázat miatt akár halálra is ítélhették volna.”

A járvány tragikus következményekkel járt ezen a tájon: „Dávid Zoltán összesítő táblázata alapján megállapíthatjuk, hogy az 1740-ben 56 ezer főre becsült Tolna megye vesztesége a mintegy 3400 halottal mintegy 6-6,2 százalékos népességveszteséget eredményezett, aminél arányaiban a dunántúli megyék közül csak Esztergom megye 10,7 és Fejér megye 7,9 százalékos vesztesége nagyobb.”

Másfél-kétszáz évvel később legalábbis pestistől már nem kellett tartani szűkebb pátriánkban. Ám a Tolna megye egészségügyi helyzete a jelentések tükrében a 20. század első felében című előadás arról tanúskodott, hogy a korszakban kisebb-nagyobb intenzitással, de jelen volt „ezernyi fajta népbetegség”. Skarlát, hastífusz, diftéria, hörghurut, kanyaró, vérhas, váltóláz – sorolta Marosi Tibor levéltáros. A betegségeken, bajokon különböző népegészségügyi szervezetek igyekeztek úrrá lenni. Közéjük tartozott a főként anya- és csecsemő védelemmel, gondozással foglalkozó Zöldkereszt mozgalom, valamint a hasonló célkitűzés jegyben tevékenykedő Országos Stefánia Szövetség.

„Anno Domini 1739” Egy pestisjárvány levéltári lenyomata Tolna megyében. Ezzel a címmel tartotta meg előadását Maul-Link Dóra főlevéltáros. Az alábbiakban ezt az összegzést közöljük.

„A téma a szó szoros értelmében természetesen nem aktuális, hiszen a betegség napjainkban csak szórványosan fordul elő. Mégis, az elmúlt években újonnan megjelent vírusfertőzés ráirányította a figyelmet az egészségügyi tárgyú történeti és levéltári kutatásokra, régmúlt idők ragályos megbetegedéseire. Ilyen például a 18. századból pestis, a 19. századból a kolera, a 20. század elejéről pedig a spanyolnátha.

A középkori, részint Nyugat-Európából begyűrűző pestisjárványok után a Rákóczi szabadságharc utolsó éveiben, 1708-9-ben újfent felütötte a fejét és sok áldozatot szedett a gyorsan terjedő betegség Tolna megyében is. A török, majd a kuruc-labanc harcok után lassacskán újratelepülő és újjászülető megyére 1739-ben sújtott le újra az utolsó, egész országra kiterjedő, sok emberéletet követelő 1738-1743 közt dúló pestisjárvány.

Az előadásban a járvány megyei terjedésének felvázolása mellett szeretnék ízelítőt adni a pestissel kapcsolatos irataink segítségével azokról a helyzetekről, amelyekkel a kor emberének szembe kellett néznie.

A szakirodalomban elfogadott nézet, hogy 1738-ban a pestist a török háborúból hazatérő katonák hozták be. Nagyszebenből indult ki és az onnan tömegesen elmenekülők a járvány széthurcolásában fontos szerepet játszottak.

A kór Temes, Torontál és Arad megyén keresztül 1738 májusában Csongrád megyénél érte el az ország mai területét. A nyári hónapok meleg időjárásának köszönhetően hamarosan már Békés és Bács-Bodrog vármegyékből is jelentettek megbetegedéseket. A fertőzöttek száma ekkor már tömeges méreteket öltött, s bár a téli, hidegebb hónapokban csökkent az esetszám, 1739-ben a járvány újult erővel kezdett tombolni.

A pestissel kapcsolatos legkorábbi általunk őrzött leirat 1738. április elsején kelt. Ez tudatta a megyével a pestisnek a temesi körzetben való megjelenését. Valamint a terjedés megállításának azóta is leghatékonyabb eszközeként azt, hogy a fertőzött helyről érkezőket negyven napos veszteglés, azaz karantén után lehet fogadni. A többiek útlevéllel, azaz passussal kellett igazolják, hogy egészséges helyről jöttek.

Innen kezdve egymást érték a Helytartótanács pestissel kapcsolatos leiratai. Az év augusztusában létrehozták az állandó magyar egészségügyi bizottságot, az országot egészségügyi kerületekre osztották, a vármegyékben is egészségügyi biztosokat neveztek ki.

Jóllehet már 1738-ban felröppent a rémhír, miszerint Tolna megyében, Döbröközön pestis okozott haláleseteket, amiért a települést éppen aratás idején lezárták, így a falu nagy kárára idénymunkások befogadására sem volt mód és lehetőség, azonban valójában 1739 első hónapjában, Kajdacson történtek az első megbetegedések.

A járvány terjedésével egyre sűrűsödtek a Bécsből és Pozsonyból érkező leiratok. A bennük foglalt utasításokat olvasva dezsavű érzés keríthet minket hatalmába, hiszen ezekhez hasonlókat az elmúlt évek során magunk is átéltünk. Tájékoztatást adtak például a Bács, Csongrád és Pest megyéket érintő zárvonal meghúzásáról, a Királyi Curia ítélőszékeinek időszakos felfüggesztéséről. Már a járvány első évében törekedtek a lakosok közti érintkezések, találkozások csökkentésére. Őrségek felállítását, a nagyobb piacok és éves vásárok beszüntetését, továbbá orvos vagy legalább kirurgus, azaz seborvos alkalmazását rendelték el a fertőzött területeken. Később az iskolák látogatását azzal korlátozták, hogy a távolabbi helyekről származó diákokat hazarendelték, a szomszédos helyekről érkezőket pedig bizonyságlevél birtokában engedték útjukra.

A járvány az egyházi, teológiai ügyeket is érintette. Császári rendelet hívta fel a figyelmet a predesztináció, azaz az eleve elrendelés tanának veszélyeire. Attól tartottak ugyanis, hogy a kálvinisták esetleg nem óvakodnak eléggé a pestistől. A református lelkipásztorokat arra szólították fel: mindent tegyenek meg annak érdekében, hogy híveik semmiképpen ne keveredjenek fertőzött személyekkel. Hiszen arra gondolhattak: sorsuk amúgy is eleve elrendeltetett, tudniillik, hogy elkapják-e a betegséget, vagy sem, belehalnak, vagy éppen kigyógyulnak belőle.

1738 őszén a délvidéki területekre is átterjedt a kór, Belgrádot, Karlovácot és Péterváradot is elérte, ezért a Dráván és a Dunán való átkelés szigorítására került sor. Ez a téli szállásra többek között éppen Tolna megyébe vonuló katonák tömegét érintette. Előírták az érvényes, részletes személyleírást is tartalmazó útlevelek láttamoztatását. Kötelező volt számukra a karantén is, ha pedig a Dráván anélkül jöttek volna át, akkor a vesztegzár helyéül egy 1738. novemberi uralkodói rendelet szerint Szekszárd mezővárosban kellett olyan házat, házakat kijelölni, ami alkalmas a 42 napos időszak eltöltésére. A veszteglést követően mihamarabb az itt lakóktól külön kellett őket elhelyezni, s naponta meg kellett őket vizsgálni, továbbá a beteg és gyanús katonákat szeparálni kellett az egészségesektől. Felismerték tehát, hogy ez az egyik legfontosabb feladat, mégis a katonaság nagy szerepet játszott abban, hogy a megyénkben a járvány milyen méreteket öltött.

Feltűnő, hogy az egyes rendelkezéseket többször is megfogalmazták, és időről időre leküldték a vármegyékbe, felhívva a figyelmet a járvány terjedése miatt ezek betartására. Ilyen téma volt például a fertőzött házak, lakások, ruhaneműk és más holmik alapos megtisztítása. Illetve a visszafertőződés veszélye miatt 1739-ben már minden fertőzött személy könnyen nem tisztítható ingóságainak elégetését rendelték el kártérítés ígérete mellett, függetlenül attól, hogy a beteg személy meggyógyult, vagy belehalt a kórba. A házak és lakások tisztítására vonatkozóan már a járvány első évében, 1738-ban hosszú, 24 pontos leirat érkezett ennek szabályozásáról, melyben vélhetőleg a korábbi járványok tapasztalatait is felhasználták.

A postaállomásokon a levelek füstöléssel való fertőtlenítését is előírták. A vesztegzár helyén orvosokat, kirurgusokat kellett alkalmazni, de alig-alig lehetett megfelelően képzett és a járvány gyógyításában jártas személyt találni. Ezenkívül nagy számban volt szükség pestises falvak környékén őrökre és más segítők, halottvivők, sírásók alkalmazására, akikre szintén szigorú szabályok vonatkoztak. Egy aktában találtam arra utalást, hogy szabályszegést követtek el. Az egészségügyi rendelkezések megszegéséért 1739-ben két megyei katonát és hadnagyukat, hivatalukból való elmozdításon túl börtönbüntetésre és botozásra ítéltek, de egy rendelkezés szerint a betegség eltitkolóit, a járványügyi kockázat miatt akár halálra is ítélhették volna. Halálra ugyan nem ítélték, de meghurcolták a szabályszegő szakadáti plébánost.

Történt, hogy a járványban érintett kis falu, Szakadát plébánosa, Marker Ágoston, a falu vesztegzár alól való felszabadítását követően, Tevelre ment egy pestises asszonyhoz. Miután onnan visszatért Szakadátra, erről a falu földesura, a kemény, makacs, rideg ember hírében álló Mercy gróf értesült és prefektusának megparancsolta, hogy a plébánost fogja el. „Megkötöztek, mint egy tolvajt, vasba verve vittek Hőgyészre, és ott a börtön mocskába taszítottak” – írta a pécsi vikáriusnak Marker, sőt távollétét a szakadáti halotti anyakönyvbe is bejegyezte: „1740. január 12. és május 20. között Mercy gróf üldözése alatt álltam”. A plébános levelére Fonyó Sándor, püspöki helynök levélben kérte meg a grófot, hogy az egyház patrónusaként annak papjait inkább védelmezze, ne pedig üldözze.

Később elégtételt kért a jogtalanságot elszenvedett plébános számára, ellenkező esetben kilátásba helyezte a gróf kiközösítését. A gróf azonban tollat ragadott, és a Kancelláriát, valamint a királyi egészségügyi biztost, gróf Eszterházy Jánost is tájékoztatta a plébános túlkapásáról, amely viselkedésével azt kockáztatta, hogy újra felüti a fejét a pestis Szakadáton. Felszólították a megyét a plébános megfeddésére, és vizsgálat lefolytatására. Az ügy végül úgy zárult, hogy a gróffal kapcsolatban kimondták ugyan a kiközösítést, de kihirdetését elhalasztották, Marker Ágostont pedig 1741-ben Bonyhádra, majd innen a Baranya megyei Nyárádra helyezték.

Az átkelők ellenőrzésére fokozott figyelmet kellett fordítani a járvány során folyamatosan, hiszen viszonylag könnyen ellenőrizhető, természetes elválasztó vonalat jelentettek a zárvonalak meghúzásakor is. Megyénkben a pestis kapcsán a Kapos, a Sárvíz és a Duna ellenőrizéséről vannak adataink. A Duna megyei szakaszán Földvár volt a legfontosabb átkelőhely, ide egészségügyi biztosnak Vassy Tóbiást nevezték ki. Az ő feladata és felelőssége volt, hogy itt csak olyan hajókat és személyeket engedjenek át, akik egészséges helyről érkeznek, és erről megfelelő passust tudnak felmutatni. Még 1738-ban felmerült a gyanú, hogy útlevél nélkül engedett át hajókat és embereket a dunai átkelőn, amiért el is marasztalták a biztost. Később pedig azzal vádolták meg, hogy túl könnyen állítja ki az útleveleket, ami miatt a dunai zárvonal nem elég hatékony.

Még egy, a leiratokból, beadványokból kitűnő, a járvány természetéből és a megfékezésére hozott intézkedésekből fakadó problémát szeretnék említeni: az élelmiszer ellátás kérdését. Amerre felütötte a fejét a betegség, nyomában járt az éhínség, főleg elhúzódó járvány esetén, amikor az elzárt falvakat nem lehetett még a mezőgazdasági munkák elvégzésére sem elhagyni. Így érthető hogy a falvak a betegség eltitkolásában voltak érdekeltek. A nagyobb városok még kiszolgáltatottabbá váltak ebben a helyzetben. 1739 májusában Budát, majd nagyjából két hét múlva Pestet is elérte a pestis. Aminek következtében, miként a kisebb falvakat, városokat, úgy Budát is teljesen elzárták a környező településektől, határait átlépők számára halálbüntetés kiszabását helyezték kilátásba.

A lakosság élelmiszerrel való ellátása érdekében a kisebb piacokat megtartották, de felhívták a figyelmet, hogy fizetéskor csak előzőleg ecetben fertőtlenített pénzt használjanak. Júniusban a budai egészségügyi biztos levélben fordult Tolna megyéhez, melyben a városban uralkodó élelmiszerhiányra hivatkozva arra kérte a megyét, hogy a kellő szabályok betartásával és elővigyázatosan vigyenek Budára élelmiszereket és ott adják azokat el. Hasonló helyzet állt elő Tolna megyében például Bátaszéken is. Itt olyan mértékű élelmiszerhiány lépett fel, hogy a hely bírái attól való félelmükben, hogy többen fognak éhen halni, mint a rettegett pestisben, kérelemben fordultak segítségért a közgyűléshez.

Megyénkre vonatkozóan az első pestis-jelentés 1739. április 7-én kelt, miszerint Varasdon még márciusban megjelent a pestis. Az alispánnak ekkor még nem volt tudomása januári, Kajdacson tapasztalt esetekről. Itt ugyanis, félve a karantén okozta kellemetlenségektől, a bíró és a plébános hallgatólagos beleegyezésével, a halottakat éjjel, titokban temették el. Sőt, olyannyira sikerült a pestis jelenlétét eltitkolni, hogy a megye még május 25-26-án az alispán jelenlétében közgyűlést is tartott ott.

A járvány terjedését az 1740. március 12-én megtartott közgyűlés jegyzőkönyvébe másolt összesítő táblázat alapján a következőképpen lehet rekonstruálni. 1739. januárban Kajdacson voltak az első megbetegedések, itt kb. 9 hónap alatt 357-en haltak meg, és mindössze 12 olyan házat találtak a felszabadító vizsgálatok során, ahol nem volt pestises beteg. A következő hónapban Varsádon is megjelent a kór, márciusban a Völgységben Varasdon és Bonyhádon is felütötte a fejét a pestis, mindkét helyen 200 fölött szedte áldozatait, de Bonyhádon hosszabb ideig tartott a járvány lecsengése (4, illetve 9 hónap). Bátaszéken, ahová az alispáni jelentés szerint katonák hurcolták be a betegséget, áprilistól júliusig 400-nál több ember halálát okozta a pestis. Májusban Agárd, Izmény, Kismányok, Szakadát és Tevel helységekre terjedt tovább, majd júliusban elérte Földvárt is. Ezen mezővárossal kapcsolatban az alispán jelentette, hogy némely személyek a járványügyi rendelkezések megszegésére ragadtatták el magukat, és a fertőzöttek elkülönítése az egészségesektől nem történt meg.

Az első megbetegedés éppen a helyi egészségügyi biztos házában történt, ezért azt lezárták, Vassy Tóbiás pedig háznépével együtt a vesztegzár kitöltésének idejére a dunaföldvári szigetre vonult. A mezővárosban 1740. februárig 379 pestises halottat jelentettek. A betegek gyógyítását még nyáron egy bizonyos Reindl nevű kirurgus kezdte meg. Utóbb kiderült, hogy hamis passussal érkezett Bajáról, s mivel a csalásra fény derült, Vassy bezáratta. Egy Bécsben kelt akta tudósítása szerint büntetésként a kirurgust Szlavóniába rendelték pestises betegek gyógyítására. Dunaföldváron, az elhúzódó járvány során az is gondot okozott, hogy egy idő után már senki nem akart járványszolgának jelentkezni, ami miatt előfordult, hogy egy gyermekágyban meghalt asszony holttestét 6 napig nem temették el. Földvárt augusztusban Nagymányok és Paks követte, majd innen októberre Bölcske és Madocsa térségébe is átterjedt a betegség. Még ősszel Apar és Kölesd is a fertőzött helyek közé került, miként 1739/40 telén Kéty és Medina is.

A járvány számszerű összesítéseként megállapíthatjuk, hogy megyében 19 fertőzött településről tudunk, a simontornyai járás pestis-mentes terület maradt. A földvári járásban 7 településen összesen 2223 fő, míg a völgységi járásban 12 helységben 1257 ember vesztette életét, azaz a megye összes vesztesége 3480 fő. A legtöbben Pakson haltak meg, több mint 800 fő, ahol a magas halálozási adatokon felül egyéb problémák is felléptek. Ugyanis a meghaltak házaiba fosztogatók törtek be, és vitték, amit csak értek.

Összegzésként Dávid Zoltán tanulmányában közölt táblázat alapján megállapíthatjuk, hogy az 1740-ben 56 000 főre becsült Tolna megye vesztesége a mintegy 3400 halottal kb. 6-6,2 százalékos népességveszteséget okozott, aminél arányaiban a dunántúli megyék közül csak Esztergom megye 10,7 és Fejér megye 7,9 százalékos vesztesége nagyobb. Mi lehetett ennek az oka?

A járvány elleni védekezés hatékonyságát csökkentette, hogy kevés volt a szakember. A megye orvossal, kirurgussal, járványsebésszel való ellátottságát illetően kevés információval rendelkezünk. A pandémia kezdetén Baranyával közös, Pécsett lakó megyei orvos volt, ezért hamar szükségessé vált egy ténylegesen megyénkben tartózkodó orvos vagy kirurgus alkalmazása. 1739. márciusában a Helytartótanács beleegyezésével Joannes Georgius Eltz-et alkalmazták megyei fizikusnak 300 forintos fizetéssel. Egészen december elsejéig állt a megye szolgálatában, amikor felmentését kérte, mivel nem akart fertőzött területre menni. Ezt követően a pesti Kamerer Jánost nevezték ki Földvárra járványsebésznek, de erre csak január végén került sor, mikor már lecsengőben volt a járvány.

A jelentős számú áldozat valószínűleg a megyében elhelyezett és átvonuló katonaságnak tudható be. Emellett azonban a védekezés sikerének értékelhetjük, hogy a megyén belül sikerült két területre szorítani a fertőzést. A Duna megyei szakaszának északi részére Földvártól Paksig, valamint a Kapos és a Sárvíz közti területre, ami által tehát a simontornyai járásba és szomszédos Somogy megyébe nem terjedt át a járvány.

Az utolsó nagy pestisjárványt a megye települései hosszabb-rövidebb idő alatt kiheverték, de nemzedékeken át el nem felejtették, mi sem felejtjük. Emlékeztetnek erre a mai napig a 18. században emelt Szent Rókus, Szent Sebestyén, Szent Antal szobrok és Szentháromság oszlopok. Többségét a pestis emlékére, fogadalmi felajánlásként emelték, vagy éppen mint a szekszárdit, hálából, amiért a betegség a várost elkerülte.”