Azért küzd, hogy az embert lássák meg a bőrszín mögött

– Úgy tudom, nem olyan közegből indult, ahonnan a hittudományi főiskolára szoktak kerülni a fiatalok…

– Hátrányos helyzetű cigány családból származom – mondja Korsós Levente. – Édesanyám nevelt egyedül. Van egy édestestvérem és több mostoha, ám velük nem szoros a kapcsolat. Nagymamámmal és három nagybátyámmal éltünk közös háztartásban. Az általános iskola elvégzésénél nagyobb céljuk nemigen van a kajdacsi romáknak. Egy-kettő, ha tanul szakmát, de az érettségi vagy a diplomaszersés nem része a cigány kultúrának. Nincs ilyen törekvés. 

– És a hit jelen van a mindennapjaikban? 

– Az se sokaknál. Nekem viszont szerencsém volt, mert a nagymamám elvitt magával vasárnaponként a templomba. A szertartások hangulata, énekei magukkal ragadtak, ezért az iskolában beiratkoztam az akkor még nem kötelező hittanszakkörre. Az egyik órán tanultunk arról, hogy „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, mely Isten szájából származik”. Megértettem, hogy nem elég a testünket táplálni, hanem a lelkünknek is szüksége van eledelre, melyet Jézus szavai adhatnak nekünk. Volt több hittanárom, közülük elsősorban Sebestyén-Molnár Árpádnak tartozom köszönettel. Ő ültette el a szívemben a vallás, a Jóisten iránti érdeklődést. Leérettségiztem Szekszárdon, aztán Pécsre kerültem a hittudományira, ahol most fejeztem be tanulmányaimat hittanár–nevelőtanár szakon.

– Munka? 

– Az elmúlt tanévben már hittanárként dolgoztam, ami nem volt egyszerű a főiskola, a diplomamunka, a záróvizsgák mellett. Megterhelő volt az ingázás, mert Komlón kaptam állást, ahol a napközizésben is részt vettem. Felsősökkel és alsósokkal is foglalkoztam.

– Romákkal? Hallgatnak a cigány gyerekek a cigány oktatóra? Példaképnek tekintik? 

– Voltak persze romák is a tanulók között. De etnikai hovatartozástól függetlenül törekedtem megtalálni a közös hangot a gyerekekkel. Sajnos a mai világban egyre kevesebben tekintik mintának a pedagógust, hiszen a diákok elmerülnek a modern technológia nyújtotta világban. Bízom abban, hogy idővel példakép lehetek a cigány gyerekek számára. 

– A beszédhibája hátráltatja a tanításban? Vagy ez nem állandó, csak ha izgul, akkor jön elő?

– Ha nagyon fáradt vagy feszült vagyok, akkor jelentkezik. A tanítványaim empatikusak voltak, nem tulajdonítottak jelentőséget ennek. A bemutatkozáskor közöltem, hogy ez van, néha előfordulhat. Tudomásul vették, s mivel szeretettel közelítettem feléjük, később már fel sem tűnt nekik.

– Hogyan tovább? Esetleg a papi pálya is szóba jöhet?

– Tanítás és tanulás, de pap nem akarok lenni. Szeretnék még egy tanítói, vagy magyartanári, vagy gyógypedagógus szakot elvégezni. Lehet, hogy a doktorátust is megcélzom, mert az egyik egyetemi oktató ösztönzött erre a portfólióm értékelésekor. Tanári pályámon arra fogok törekedni, hogy példaadással, útmutatással segítsem a diákokat a személyes hitéletük kialakításában, elmélyítésében. Származásom miatt sokat kellett küzdenem azért, hogy elfogadjanak, az embert lássák meg a bőrszín mögött, tulajdonságaim alapján ítéljenek meg, ne az etnikai csoportról alkotott általános kép szerint. Missziómnak tekintem, hogy a hit felé terelgetés során, konkrét tapasztalatokat adhassak át, és életvezetésemmel is mintául szolgálhassak másoknak, elsősorban a különböző hátrányokkal küzdő tanulóknak.