2 órája
Lassan kihal a nemzedék, aki temetőbe jár
Ahogy maga mögött hagy az ember legalább öt évtizedet, kezd másként viszonyulni a halottak napjához.
Emlékszem gyermekként, amikor a szüleimmel látogattunk el egy-egy ilyen alkalommal a temetőbe, leginkább az foglalkoztatott, hogyan táncol a gyertya lángja a szélben. Felrémlik olyan ünnep is, amikor havazott, libasorban mentünk apám után a temetőbe.
Olyan emléket osztott meg, melyek ma is élnek bennem
Minden rokonnak a sírjánál megálltunk, és apám elmondta, milyen ember is volt az ott pihenő személy, hogyan élt, hogyan halt meg. Olyan emlékeket osztott meg, melyek ma is élnek bennem.
Sokat változott a világ, és nem csak amiatt, hogy november elején nincs még hó – sokszor még januárban sincs – de megváltozott az ünnep jellege is. Egyre többen kénytelenek messzire elköltözni szülőhelyüktől, mert nincs helyben munka vagy házasság révén, és még sorolhatnánk az okokat. Évente, kétévente visszalátogatnak egy koszorút vagy virágot elhelyezni a szülők, nagyszülők sírhelyére.
Ahogy telnek az évek, lazulnak a kapcsolatok is, az unoka már nem biztos, hogy megteszi a több száz kilométert, hogy a sírjuknál emlékezzen az általa alig ismert őseire.
Talán emiatt is nagyon fontos, hogy amíg élünk, amíg ápoljuk szeretteink emlékét, elmondjuk a gyermekeinknek, unokáinknak, milyen is volt az adott sírban pihenő rokon. Mit tett a családjáért, milyen volt a természete, hogyan élt, mi az, ami neki, csak neki köszönhető.
Ha elszakadnak a családi kötelékek, ha nem tudjuk, honnan jöttünk, akkor a saját életünkben is zavar keletkezik. Ezt pedig, ahogy telnek az évek és fogynak az előttünk járó felmenőink, senki nem tudja már helyrehozni.
