Irtotta a magyarokat, Romániában hősként ünneplik

1848–49 Március 15. a modern parlamentáris Magyarország megszületésének napja, az 1848–49-es polgári forradalom és szabadságharc kezdete. Emlékezésre sarkall ez a nap, hiszen felsejlik Petőfi, Kossuth, Bem, és a tizenhárom aradi vértanú alakja. Lelki szemeink előtt ott vannak a honvédek, a csatasor, a Habsburg és az orosz, és megannyi romantikus formába öntött történelmi pillanat – olvasható Balázs D. Attila összeállításában.

De e napon mégis elfeledkezünk egy fontos alakról, akinek példájából a későbbiekben sem tanultunk: Avram Iancuról, az Erdélyben szervezett császárhű román felkelés vezetőjéről,

az erdélyi magyarság egyik legkegyetlenebb mészárosáról van szó, akiből néhány éve román nemzeti hőst avatott Románia erdélyi szász származású államfője, Klaus Iohannis.

Az utolsó balkáni birodalomban láthatóan élénken él a véreskezű „hős” emléke.

Utcák és települések vannak róla elnevezve, a szobrok, emlékművek és emléktáblák sokaságáról nem is beszélve. Bukarest szerint bizonyára megérdemli, hiszen Iancu rovására írható az Erdélyi-Érchegységben lévő magyarság lélekszámának drasztikus megcsappanása a forradalom és szabadságharc idején:

az általa vezetett oláh martalócok magyarlakta települések sorát dúlták fel, felkoncolva minden nemű, rangú és korú nemzettársunkat.

A mesterségesen kreált témákra oly érzékeny magyar filmes társadalom pedig igazán egyszerűen hozzányúlhatna a témához, hiszen megannyi forrás maradt fenn erről a vészterhes korszakról, amikor

gyakorlatilag terrorcselekmények sorozatát élte meg az Erdélyi-érchegység magyarsága.

Vegyünk csak Verespatak és a közeli Abrudbánya példáját. 1849. májusában Avram Iancu felkelői tömegmészárlást rendeztek mindkét városban. Verespatakon sok magyar az aranybányákba menekült, s csak napok múlva, az éhség hatására és a románok ígéreteiben bízva jöttek fel a tárnákból.

A magukat ily módon megadók egy részét szintén lemészárolták, csak néhányan menekültek meg.

Az élethalálharc a közeli Abrudbányán folytatódott, amikor a mócok (hegyvidéki románok) megtámadták ezt a várost is. Az állandó tűzharc igencsak megapasztotta Hatvani Imre magyar szabadcsapatainak lőszerkészletét, ezért a parancsnok elhatározta, hogy feladja Abrudbányát, s a helybeli magyar lakossággal együtt megpróbál kitörni a gyűrűből. A kivonulás azonban szerencsétlennek bizonyult. A felkelők akkor már megkezdték a fosztogatást és a kegyetlen mészárlást. Sok helyi magyart szabályosan lefejeztek, és a papságot sem kímélték.

Hatvani május 17-én ismét Abrudbányán kötött ki, de a románság másnap ismét megtámadta a várost, és némi harc után a mészárlás újra elkezdődött.

Hiába volt minden egyeztetés, kérlelés, meggyőzés, a fegyverek győztek és az erőszak, melynek két és félezer védtelen magyar lett az áldozata.

De Abrudbánya és Verespatak sorsában osztozott még megannyi erdélyi település, ahol ugyancsak válogatott módszerekkel irtották a magyart a „forradalmi hevületben”. Az éj leple alatt megtámadott Nagyenyed, Boroskrakkó, Felvinc, Mikeszásza, Gerendkeresztúr, Algyógy, Borosbocsárd, Magyarigen, a felperzselt Zalatna. Szépen hangzó településnevek, amelyek mind egy-egy film címei lehetnének.