Festőgéniuszok a zsákutcából

2020.01.06. 20:48

Trianon után a hazai művészettörténet-írás elfeledte Nagyváradot is

Az 1980-as évek zord romániai viszonyai ellenére Nagyváradon világszinten alkottak a kortárs festők. Bíró Géza, Urszinyi Mária, vagy Kiss Elek művei viszont még ma sem érik el a hazai kulturális fősodor ingerküszöbét. Hajdu László műgyűjtő harminc éve dolgozik azon, hogy a művészeti szcéna méltó szinten kezelje a váradiakat.

Balázs D. Attila

Forrás: MW

Ez a két kép párban van. Fehér álom a címük – mutat két megfoghatatlanul gyönyörű Bíró Géza festményre Hajdu László, aki magángyűjteményében több hasonló remeket őriz. Átéléssel és mélységes alázattal beszél a falakon függő kincsekről múzeumszerű, kelet-magyarországi otthonában, hiszen mindent tud a váradi modern festőkről, akik tehetségük és szorgalmuk ellenére szinte teljesen eltűntek az ismeretlenségben. Pedig sokuk világszinten dolgozott már pályája elején.

 

Ilyen volt az említett Bíró Géza (teljes nevén Bíró Iván Géza) is, akit Hajdu „világnagyságnak” tart. Ő és pályatársa, a Munkácsy-díjas Jakobovits Miklós az, akiket mindenek fölött kiemelnék – mondja a szakértő, akinek kollekciójáról azt írja az Új Művészet folyóirat, hogy kiemelt helyet foglal el a 20. századi és a kortárs magyar művészetre koncentráló gyűjtemények között. Hajdu László szerint Bíró faktúrafestészete olyan egyéni ízű, annyira ötvözi a technikákat, hogy nem igazán van párja a világon. Egy különösen ötletes művész, egy szellemi nagyság volt ő, aki jelmez- és díszlettervezőként a leghíresebb színdarabokhoz készített munkákat Nagyváradon, de ex-libris grafikák is köthetők a nevéhez. Jellemző rá, hogy egy sajátos technikával aplikált a képeibe talált tárgyakat, például egy zsineget, egy hálót, vagy akár egy kődarabot. Mindez különösen egyedivé teszi alkotásait, melyek között nemcsak absztrakt műveket találhatunk – meséli.

Bíró Gézát az egyik legnagyobb progresszív művésznek tartja, akit nem is akar stílusba sorolni, sőt, Hajdu szerint senkit nem kell valamilyenfajta stílusba kényszeríteni. Lehet persze hasonlítani őket világtendenciákhoz, mert az egyetemes művészet szintjén állnak, de ezek messze-messze meghaladják a magyar művészettörténeti megítélést, azt a bizonyos Budapest-központú kánont – merthogy a váradiak ezen kívül állnak ma is. Hajdu fel is rója a magyarországi szakmának, hogy nem nyúlnak le Váradig.

Meglepődhetnék a Bírót magasztaló szavain, de nem teszem, hiszen nagyváradi művészek alkotásai között nőttem fel magam is. Édesapám amatőr gyűjtőként is szuperlativuszokban beszélt Bíró Gézáról, ahogy Kiss Elekről is, akinek még a műtermében is járhattam gyermekfejjel. Ő volt az, aki nagyméretű, ám mikroszkopikus látványt láttató absztrakt képeket is festett. Jakobovits Miklós, aki mind Bírónál, mint Kissnél nagyobb karriert futott be, anyagra, színre és formára redukálta a képeit, művészete ezzel pedig olyan mértékben vált modernné, hogy egycsapásra a világ leghaladóbb alkotói közé csöppent. Sajnos mindhárom zseni, Bíró, Kiss és Jakobovits is elhunyt már, ahogyan apám is. Úgyhogy egyelőre maradtunk mi, a nagyok tisztelői, és maradt egy előrelátó, szenvedélyesen aktív gyűjtő, aki küldetést lát a nagyváradi kortárs művészek megismertetésében.

Munkácsyt követi a váradi tárlat

Hajdu László műgyűjtő nagyváradi kollekciójának legfontosabb darabjaiból nemrég a balmazújvárosi Semsey Andor Múzeumban nyílt kiállítás Nagyváradtól Párizson át Nagyváradig címmel. A több száz festményt felvonultató tárlatot 2020. február 1-ig tekintheti meg a nagyérdemű. Hajdu tárlata előtt antik herendi porcelánok voltak ugyanitt kiállítva, két éve pedig Pákh Imre magángyűjtő híres Munkácsy-kollekciójából rendeztek tárlatot a balmazújvárosi kastélyban.

A még ma is élő Urszinyi Mária festményei Hajdu László gyűjtésének egy másik fontos pillérét jelentik. A művésznőt megint csak nem lehet beskatulyázni, hiszen ő maga is kijelentette, hogy mindenkitől szívesen tanul, de nem tud utánozni senkit. Régi váradi polgárcsaládból származik, egyedül végzett jelessel évfolyamában a kolozsvári Ion Andreescu képzőművészeti főiskolán, annak ellenére, hogy 1971-ben skizofréniát diagnosztizáltak nála. Nem fest realisztikusan, neoexpresszív, újvad, transzavantgárd hatások jellemzik azt a nyolc stációból álló történelmi tablóját is, amely a Szent László legendákat mutatja be. Ez a nyolc mű most itt van kifüggesztve velem szemben a falon, és magam is megállapíthatom, hogy az általa képviselt stílusrengetegben mégis meg tudnak jelenni a finom apró részletek. Ez megint csak egy Urszinyira jellemző váradi jegy.

Úgy gyűjtöttem, mint Bartók – mondja közben Hajdu, aki harminc éve kutatja Nagyvárad képzőművészetét. Kimentem a helyszínre, és ott éltem évekig. Semmi más nem érdekelt, csak hogy feltérképezzem a gyűjteményembe illő műtárgyakat. Kollekcióm száz évet fog át, és mintegy hatvan festőtől van munkám, de az itteni képzőművészet veleje a neoavantgárd, illetve a transzavangárd vonulata és korszaka, amely az 1980-as években csúcsosodik ki. Ezzel válik egyetemessé a képzőművészet a Pece-parti Párizsban, amit kevesen tudnak, ez az a korszak, ami számos jelentékeny alkotót indít el – hangoztatja.

Akkor döbbenek rá, hogy vérbeli gyűjtővel állok szemben, amikor leemel a falról egy olyan alkotást, melynek hátulján jegyezve van, hogy melyik évben kitől és honnan vette, hány kiállításon járt az adott mű, sőt az is fel van tüntetve, hogy meddig járt utána a „vadász”.

Hajdu keserűen jegyzi meg, hogy a magyar művészettörténészek a lokális képzőművészeti mozgalmakat nem igazán emelték fel, pedig nem kerülhetik ki őket.

A nagy galériák csak a saját beszerzéseiket „sztárolják”, ahogy a magánaukciósházak is. Ezek a tehetséges váradi művészek nem kaptak jelentős publicitási lehetőséget, nem mutatkozhattak be szinte sehol

– mondja.

Román térfélen viszont vették nemrég a fáradtságot, hogy egy teljességre törekvő albumot hozzanak tető alá a témában. Artisti plastici la Oradea 1950–2000 (Képzőművészek Nagyváradon 1950–2000) a címe a Maria Zintz által jegyzett kötetnek, ám sajnos nincs jele annak, hogy a kiadványt magyarul is megjelentessék, pedig magyarországi szakértőnk is közreműködött a könyv létrejöttében.

Furcsa ez. Román részről, hogy számba veszik a magyarokat – igaz, számos erősebb-gyengébb román alkotó közé ágyazva –, magyar részről az anyaországi apátia, erdélyi oldalról pedig a cselekvésképtelenség. Pedig a modern nagyváradi művész is letéteményese a sok százéves itteni magyar kultúrának Szent László korától napjainkig. Gyűjtőnk szerint nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a városnak milyen meghatározó szerepe volt a hazai kultúrtörténetben, és képzőművészetben, elég csak a kezdetekre, a Kolozsvári testvérekre gondolni, akik itt állították fel a középkor első ismert köztéri lovasszobrait, Szent Lászlót, Szent Istvánt és annak fiát, Szent Imrét megformázva. Erről hajlamos megfeledkezni Magyarország – véli Hajdu, akinek gyűjteménye az említett kortársak mellett olyan külföldön jobban elismert neveket is tartalmaz, mint a Munkácsy-díjas Jovián György, vagy a ma már Genfben élő Szalai József. Persze a nonfiguratív térfélen kevésbé mozgó, ám ízig-vérig magyar és váradi művészek is ott vannak a kollekcióban, mint Kristófi János, vagy Bölöni Vilmos, Tolnay Tibor, Aggod István, Mottl Román, illetve a néhány hete elhunyt Ferenczy Béla, aki a belső-erdélyi Torockón is maradandót alkotott.

Nagyváradot tekintve az 1920-as trianoni diktátum után változott meg az alkotók helyzete, mert a magyar művészettörténetbe azóta nagyon nehezen tud betagozódni a vidéki, és általában a határon túli művészet.

Tulajdonképpen ez volt az egyik mozgatórugó Hajdu irányultságát illetően, hogy mentse a menthetőt, segítse a még élő alkotókat, és kiemelje a jobbakat az esélytelenségből.

Gyűjtőnk persze tisztában van azzal is, hogy a nagyváradi magyarság kissé megfáradt, egykor pezsgő kulturális élete pedig pang. De különösképpen nem ostorozza azokat a váradi kultúraszervezőket, akiknek elsődleges feladatuk lenne az említett őstehetségek megbecsülését magasabb szintre emelni odahaza is. Hajdu inkább tovább kutat, ír, elemez és tárlatokat szervez, hiszen a műélvezet így képeződik le a köz számára leghasznosabb módon. Folytatja a missziót, amit bátran lehet leletmentésnek is nevezni, mert egyfajta elégtételt is akar nyújtani ezeknek a hányatott sorsú művészeknek, akik a kor szorításai miatt nem bontakozhattak ki annyira, mint aki Budapesten, vagy Nyugaton alkothatott.

Borítókép: Hajdu László páratlan gyűjteményében őrzi a nagyváradi mesterek alkotásait

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a teol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!