A vasparipa lovag új utakra viszi olvasóit

„Egy keskeny kanyonba érkeztünk, lejtmenetben. Az út beszűkült kétoldalt a magas sziklák közé. Olyasfajtán, mintha két tízemeletes épület között kellene átmenni nyolcvannal, úgy, hogy a pályatest még kanyarodott is. Ezt a nehéznek mondható manővert életveszélyessé fokozta a váratlanul és hirtelen fellépő szélnyírás, mely elemi erővel passzírozott minket az érdes sziklafal felé. (...) Éreztem, hogy nekitol a tornádó az oldalfalnak. Rádöbbenem, hogy nincs menekvés! Felkészültem az ütközésre!”

A fenti epizód csak egyike azon veszélyes helyzeteknek, melyekbe Kancsár J. Zsolt szekszárdi túramotoros került 2018-ban, amikor is csapatával együtt Kis-Ázsiát barangolta be. Akárcsak a többi, ez az expedíció is kalandos volt a javából. Ezt érzékelteti és igazolja az a könyv is, mely a napokban jelent meg a vasparipa lovag tollából. A civilben mentősként dolgozó, rászoruló embertársain segítő Kancsár J. Zsolt lassanként – stílszerűen szólva – átnyergel az írói pályára, hiszen ez a kötet immár a második a sorban. Négy évvel ezelőtti első könyvében Korzika, Szicília és Málta szigeteire kalauzolta a különleges tájak kedvelőit. Ez alkalommal a Motorozás a Mediterrán szigetvilágban 2 című folytatásban a szerző Törökországba és Ciprus szigetére száguld a motor nyergébe ültetett  olvasóval. De éppen csak olyan, a közlekedési szabályoknak megfelelő sebességgel, hogy menet közben éles szemű megfigyeléseket lehessen tenni a változatos, hol magashegyi fenyveserdőtől zöldellő, hol bizarr marsi formákat idéző tájon. A megállók idején pedig gyakorta volt része a csapatnak a nemcsak szólamokban tetten érhető török vendégszeretetben. Íme, egy példa, már Törökország ázsiai részéről:

„A benzinkút dolgozói érdeklődve kérdezték, hogy honnan jöttünk. Mikor mondtuk, hogy magyarok vagyunk, azonnal beinvitáltak minket a büfé helyiségbe és megkínáltak török teával. Beszélgetésünk alatt a két középkorú férfi hangsúlyozta, hogy a török nép szereti a magyarokat és testvérnépnek tartanak minket. Ezeken a mondatokon kissé elérzékenyültünk és egyben elgondolkodtatónak tartottuk. Aztán még azon is morfondíroztunk, hogy mi, magyarok vajon megvendégelnénk-e bármely török utazót egy teára, csak azért, mert török?”

Külön fejezet a kötetben a ciprusi kiruccanás, ami váratlan akadályokkal szembesítette a motoros társulatot. De végül is ezt a kisebb részben török, nagyobb részben ciprusi görög fennhatóságú, ráadásként brit katonai támaszpontokkal rendelkező szigetet is sikerült bebarangolniuk a motorosoknak. A ciprusi görög területen egyébként a szerző újabb vészhelyzetekbe keveredett. Megmártózott a tengerben, ám egy áramlat megakadályozta abban, hogy feljusson a menedéket jelentő sziklára. Az már csak ráadás volt, amikor megállt egy bekötő út stoptáblájánál, elnézett balra, hogy jön-e valamilyen jármű. S miután nem jött, gázt adott gépének. Ekkor a következő történt:

„Jobb oldalról fülsüketítő fékcsikorgás és kürtszó csapta meg hallószerveim. Azonnal vészfékeztem. Jobbra néztem, meghökkenve tapasztaltam, hogy egy fekete terepjáró áll a motorunktól cirka egy méterre. Majdnem megölt minket. Elfelejtettem, hogy jobbról jönnek a járművek, nem balról!”

Cipruson ugyanis, angol gyarmati örökségként, manapság is bal oldali közlekedés járja.