Az élet olyan, mint a bejgli: a két vége nem az igazi

Arra kértem, hogy írjon előszót a tolnai költők, írók Kézjegy-antológiájához. Nem ígérte. Később már csak a felesége Polcz Alaine vette fel a telefont. Egyszer-kétszer mondta, hogy majd megpróbálja rábírni a férjét, aztán már ő se ígérte. Közelgett a létvég. 

Fábry Sándor hasonlata szerint az élet olyan, mint a bejgli. A két vége nem az igazi.

Mostanában különösen sok szó esik a túlsó végéről, mióta a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő alkotmányjogász, dr. Karsai Dániel szeretné elérni, hogy legyen engedélyezett Magyarországon az aktív eutanázia. Egyelőre csak annyi a „lehetőség”, hogy a haldokló – vagy, ha már nincs döntésképes állapotban, a legközelebbi hozzátartozója – ne kérje a fölöslegesnek tartott „élethosszabbító” kezeléseket. 

Ez részben Polcz Alaine-nek köszönhetően alakult így Magyarországon. Ő volt a hazai hospice mozgalom elindítója. Sok haldoklóval foglalkozó klinikai pszichológusként elérte, hogy a végstádiumban lévő betegeket bármikor látogathassák a szeretteik, és lekapcsolhatók legyenek a gépekről, ha az életük már nem élet. 

Egy helyen így ír: „Elém teszik, aláírom a műtéti beleegyezést. … A lábát megmentették, de az én, a személyiség elveszett. … tudták, hogy a kezelés visszautasításának jogáért harcolok … megfogalmaztak erről valamit (a kórházban). Aláírtam. Megszűnt az emberkínzás. Néztem az ágyat, Miklóst, a monitort.”