Mosolygó barack belül, savanyú citrom kívül – Mi az?

Mikor gyerekünk lelkesen előkapja a zsírkrétát, hogy megörökítse a családi idillt, az ember szíve meglágyul. „Ó, milyen aranyos lesz!” – gondoljuk és elképzeljük magunkat egy boldogan mosolygó barackként a rajzon. Aztán előkerül a „mű”, és az ábrázolás nem is állhatna messzebb az elképzeléseinktől. Apa valami szuperhős, tele izommal és tetterővel, anya pedig – hoppá – egy citrom.

Egy savanyú, facsarásra váró citrom, aki mérgesen néz vissza ránk a papírról. Elsőre egy ilyen rajz mellbe vág. „Én, citrom? Valóban annak látnak? És ha így van, vajon mikor és miért váltam azzá?” – gondoljuk. A gyerek pedig úgy érzi meg a bennünk zajló folyamatokat, hogy mi talán még tudatában sem vagyunk ezeknek. A gyerek rajza többet elmond, mint amit szavakba tudna önteni: tükör nekünk, szülőknek. Mert míg mi azon törjük a fejünket, hogyan tanítjuk majd őt a nagybetűs életre, addig ő, sokszor akaratlanul, épp nekünk ad leckét – finom, ámde őszinte módon. 

Egy ilyen „citrom-pillanat” után talán nem árt némi önvizsgálat. Miért lettem mosolygó barackból morcos citrom? Miért lát engem így a gyerekem? Lehetséges, hogy a gyerekünk jobban ismer minket, mint mi őt? Ő nem analizál, nem von le következtetéseket. Csak figyel és érez. Leolvassa rólunk azt, amit mi magunk sem tudunk igazán kifejezni. Önreflexióra késztet, és ez nem is olyan rossz dolog. Néha egy kis citromság segít emlékezni arra, hogy valami változott bennünk – és ideje talán újra mosolygó barackká válnunk.