Alkotott kocsmafalra is a gyapai festő

Szókimondó ember Sey László. Mivel a szókimondás hatalom nélkül nem éppen hatásos – sőt, sokszor visszafelé elsülő – fegyver, sok vesztes csatát vívott életében. Már 72 éves, lecsendesedett. Ám ahhoz képest, hogy viszonylagos elszigeteltségben, egy egyutcás kistelepülésen, a Paks melletti Gyapán él, markáns, naprakész véleménye van a világról, nagy igazságokat fogalmaz meg és nyughatatlan gondolatokat közlő, nyughatatlan gondolatokat ébresztő képeket fest. A stílusáról ezt vallja:

– A tömegnek az a kép, amit felismer. Az elvontat, az absztraktot csak firkálmánynak, mázolmánynak tekinti. Viszont van egy átmenet, egy keskeny sáv a reális és a szürreális ábrázolás között, amit még elfogad a nagyközönség. Én ebben a sávban mozgok, ezt szeretném szélesíteni. Azon vagyok, hogy a mai embert a modern képzőművészet befogadójává tegyem.

Gyermekkora óta fest, rajzol Sey László. Zalából került Gyapára 1981-ben. Agrármérnökként az állami gazdaság sertéstelepét vezette. Aztán gondolt egy nagyot, és 1989-ben, 43 évesen kiment az USA-ba. Fél évet töltött a kint élő nővérénél. Két dolgot keresett: pénzt és szabadságot. S gazdagon tért haza. Egy fontos tapasztalattal gazdagodott, miszerint a szabadság nem pénzkérdés.

Visszatérve ismét a helykeresők, de nem helyezkedők, tehát lemaradók klubjában találta magát. Egy ideig maszekolt – nyúltartás, kertészkedés, piacozás –, aztán rajzot tanított a németkéri iskolában, majd a közmunkásokat irányító közmunkás lett, egyfajta paksi városszépítő. Továbbra is a közterületekkel foglalkozva, az önkormányzat vagyongazdálkodási osztályán helyezkedett el, onnan a műszaki osztályra került, és 2007-ben nyugdíjba ment. Mindeközben több-kevesebb intenzitással festett. A jobb periódusokban évi 4-5 kiállítást is vállalt.

Mostanában már nem ilyen aktív. Csoportos tárlatokra ad néha képet, de önállót csak a 75. szülinapja táján tervez. Kertészkedik, teniszezik, motorozik. Korához képest rendkívül fitt. S noha sok mindenből és sok mindenkiből kiábrándult, érezhető, hogy van még benne kraft, van még kimondani és megfesteni valója. Fájlalja, hogy a tehetségét nem tudta forintosítani, hogy mással kellett foglalkoznia az anyagiak előteremtése okán, s nem válhatott profi művésszé.

– Mindig az foglalkoztatott – mondja –, hogy mit tudok javítani az életen. Hogyan hathatok az emberekre a képeimmel, hogyan rázhatom fel őket. Néha egészen közel mentem hozzájuk. Még kocsmafalra is festettem. Aztán visszavettem a tempóból, mert rájöttem egy-két dologra. Például arra, hogy tartalékolni kell az erőimet. Mert harcolni csak úgy lehet, ha az ember életben marad. Ez persze megalkuvásnak is tekinthető. A zseni elég, és nem mérlegel. Én amatőr művésznek tartom magam, mert nálam az életben maradási ösztön erősebb, mint az alkotás iránti vágy. Nem tudok mindent feláldozni egy szent ügyért. Sajnálom.