A karantén, az összezártság élezte ki a gondokat

– Tíz százalékkal nőtt az öngyilkosságok száma 2019-ről 2020-ra. Mondhatjuk, hogy ez a világjárvány következménye? 

– Leginkább 2020-ban erősödött fel ez a tendencia. A pandémiás intézkedések összezárták az embereket, a párokat 2020 márciusában, ami sok helyütt kiélezte az addigi problémákat – mondta Kitanics Márk. – Utána rengeteg válás történt, ami annak a következménye volt, hogy a vírus összekényszerítette az embereket, és a napi rutinjukat borította fel, sőt szüntette meg. Sok esetben pedig még erre rájött az egzisztenciális bizonytalanság, mivel nagyon sokan vesztették el az állásukat ez idő alatt. A családok be voltak zárva otthonaikba, a társasházakban élők nem tudtak kimenni, nem tudtak kimozdulni, ami felerősítette a régi sérelmeket, és annyi konfliktus került felszínre, amennyinek a jelentős részét az emberek nem tudták megoldani segítség nélkül.

– Szörnyű esetekről lehetett hallani megyénkben is a közelmúltban. Egy férfi nemrégiben vonat elé ugrott, egy másik pedig megmérgezte, majd vízbe vetette magát. Az öngyilkossági szándéknak vannak előjelei? Hiszen gyakran tűnik úgy, hogy nincs. Sokszor legalábbis ezt mondja a család, a közvetlen környezet. 

– Mindig vannak előjelek. Van egy kifejezés, a „cry for help”. A jelentése, hogy akik öngyilkosságra készülnek, segítségért kiáltanak, tehát jelzik a szándékukat. Ez nem annyira finom és cizellált, és nem annyira jó, hogy arra bárki tudjon lépni, mert ezek általában olyanok, amiket az emberek mondogatnak, például, hogy én inkább megölöm magam. Létezik egy mese a fiúról, aki sokszor farkast kiáltott. Ha valaki sokszor hangoztat valamit, akkor egy idő után hajlamosak vagyunk arra, hogy ezt már az ő napi szófordulatának gondoljuk. Például, ha valakinek azt mondjuk, hogy megöllek, mert annyira haragszom rád, nyilván azt sem gondoljuk komolyan, nem arról van szó, hogy meg akarjuk ölni az illetőt, hanem egyszerűen egy szófordulatnak vesszük. Nagyon sokszor komoly problémát jelent ezekben az esetekben, hogy emiatt sem figyelnek oda. Az emberek szeretnék a felelősséget eltolni maguktól. Nem nagyon figyelnek és nem is akarnak odafigyelni ezekre a jelzésekre, vagy igyekeznek ezeket elbagatellizálni.

 – Na, de mik ezek a jelek? 

– Mindig van jelzés, olyan apróságok, mint hogy megváltozott a hangulata, a munkahelyén kevesebb kapcsolatra törekszik, kevesebbet beszélget, vagy látjuk, hogy gyógyszereket szed inkább, esetleg egyre többször fogyaszt alkoholt, tudatmódosító szerekhez nyúl. Sokszor ezeknek a jelzéseknek csak egy-egy szeletét látjuk. Mert egy szeletet lát ebből a munkahely, egy szeletet lát a család, mindenki csak egy szeletet lát ebből, és nem biztos, hogy össze tudják ezt rakni, de jelzések mindig vannak, és segítségkérés is mindig van. Ha valaki már ilyen drasztikus módszert választ az öngyilkosságra, mint az utóbbi eset, hogy mérget iszik és vízbe ugrik, akkor ő már nagyon meg akar halni. Valószínűleg az elején ő nagyon sok segítséget kért, de egyre inkább azt vette észre, hogy nem segítenek neki, ami olyan mértékű elkeseredésbe torkollott, hogy így vetett véget az életének. Van más eset is természetesen, amikor valaki nagyon impulzív módon teszi ezt meg, de az a ritkább. Ha valaki alkohol- vagy drogfogyasztást követően végez magával. Sokszor a drog felerősít olyan hatásokat, amelyek az emberben bujkálnak, de sikerül elhárítani őket. Azonban ha valaki füvet szív, akkor nagyon paranoid gondolatai vannak, nagyon érzékennyé válik, tehát ilyenkor impulzív módon is elkövethet valaki öngyilkosságot, úgy hogy nem nagyon van előjele. Azonban az esetek kilencvenöt százalékában ennek komoly előjelei vannak. Az is fontos, hogyha valakinek a családi élete nem megfelelő, ha nincs hozzá megfelelő családi támogatás és emellett még egzisztenciális nehézségei is vannak, akkor gyakorlatilag egy olyan kilátástalan helyzetbe kerül, amely miatt ha nem kap segítséget az adott személy, akkor egy ilyen jellegű cselekményt választ. Azt se felejtsük el, hogy a téli időszak is egy ilyen kiemelt periódus, a skandináv depresszió időszaka, amikor az emberek jobban be vannak zárva, kevesebb a napfény, nem nagyon tudnak mozogni, kevesebb lehetőségük van az aktivitásra, ez is el tudja ezt a hajlamot mélyíteni, de alapvetően azt gondolom, hogy ez a pandémiának volt a hozadéka.

– Mutatkozik-e valamiféle változás, legfőképpen persze előrelépés ezen a téren? 

– Mi magyarok hosszú ideig tartózkodtunk az öngyilkosságok arányában előkelő dobogós helyen, de ebből, hála a mentálhigiénés szakirány fejlődésének, sikerült sokat lefaragnunk. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a pszichológia is egyre elfogadottabbá válik az emberek körében, már nincs az a megbélyegzés, mint régen volt, ha valaki pszichológus segítségét kérte. A pandémiás helyzet semminek nem kedvezett, sok embert elküldtek a munkahelyéről, a pszichológusok, pszichiáterek sem tudtak dolgozni, nagyon sokszor online térbe kényszerültek, ami nem ugyanaz, mint amikor személyes kontaktus van két ember között, nem ugyanaz a színvonala sem. Nagyon sok lehetőséget elvettek ezektől az emberektől, hogy a problémáikat megoldhassák.

– Mit tapasztal, nemek eloszlásában inkább a férfiak vagy a nők folyamodnak öngyilkossághoz? És még egy: van-e különbség az elkövetés módjában? 

– Inkább a férfiak vetnek véget önkezükkel az életüknek, és megfigyelhető a nemek közötti különbség, eltérő eszközöket használnak. A férfiak általában drasztikus eszközökhöz nyúlnak, míg a nők inkább gyógyszerekhez, vagy nagyon ritkán felvágják az ereiket. A férfiaknál jellemzően sokkal durvább módszerek érvényesülnek mint az önakasztás vagy a mérgezés, de nem gyógyszerekkel, hanem leginkább valami vegyszerrel vagy fagyállóval, esetleg leugranak egy nagyon magas épületről, bár ez a nőknél is előfordulhat. Azért a férfiakra mondjuk, hogy hajlamosabbak az öngyilkosságra, mert ők azok, akik kevésbé vesznek segítséget igénybe. Van egy olyan általános sztereotípia, hogy az a férfi, aki pszichológushoz vagy pszichiáterhez megy, az lelkileg gyenge, és a férfiasság értelmezésébe még most is beletartozik az, hogy egy férfi nem lehet gyenge. Erősnek kell mutatkoznia és nem nagyon szoktak segítséget kérni, sokkal ritkábban. Ez nagyon sokat változott már pozitív irányba, sőt már egy kicsit át is billent a mérleg, mert ma már mintha sikk lenne pszichológushoz járni. Ez pedig nem feltétlenül jó, mert ez pont a másik oldal, ugyanazt a példát tudom felhozni, mikor a fiú farkast kiált. Az emberek pszichológushoz mennek olyan dolgokért is, amit ők maguk is meg tudnának adott esetben oldani. Ha mindig máshoz fordulunk segítségért, akkor a mi problémamegoldó készségünk sérül. Akkor kell pszichológushoz fordulni, amikor már úgy érezzük, teljesen elakadtunk és nem tudunk másképp továbbjutni a problémánkkal, csak segítséggel.