Civilek halálát követelte Újdombóvár bombázása

Az Újdombóvárt 1944. június 30-án sújtó bombázás áldozataira emlékeztek vasárnap, a tragédia nyolcvanadik évfordulóján. A II. világháború utolsó előtti évében harminckét szövetséges bombázó alig hat perc alatt közel száznyolcvan bombát, hetvenöt tonnányi robbanószert zúdított Újdombóvárra. A cél jóval messzebb, Lengyelországban lett volna, de oda az időjárási körülmények miatt nem repülhettek, hát a vasutas település fölött szabadultak meg gyilkos terhüktől.

Tizenketten vesztették életüket az újdombóvári bombázás nyomán

A bombázás nyomán sok család hajléktalanná vált, többen megsérültek és tizenketten életüket vesztették: Békei Sebestyén, Marton Sándor, Tóth Vendel, Török István, Völgyesi Lőrinc, Vörös József, újdombóvári, Gelencsér István, Korpádi Ernő, Pető János, Takács Jenő dombóvári, Pere Ferenc döbröközi férfi.

Ők lettek a II. világháború első újdombóvári polgári áldozatai. Kilencen közülük vasutasok, a legfiatalabb 18, a legidősebb 64 éves volt. Nevüket negyven éve az újdombóvári templom falán emléktábla őrzi. Tiszteletükre idén is ott tartottak megemlékezést, amelyen közreműködött Csullag Gábor állandó diakónus, Kőszegi Csaba Valér pedagógus, Müller Ádám, a Városszépítő Egyesület tagja és Balaskó János vezetésével a Dombóvári Zenész Egylet.

Juhász Csilla, a Dombóvári József Attila Általános Iskola pedagógusa mondott emlékbeszédet, ebből a Városunk Dombóvár Facebook-oldalon idéztek. A tanárnő felelevenítette, hogy 1944. június 30-a, a bombázás napja egy napsütéses péntek volt. Nem egy teljesen szokványos hétköznap, hiszen már három hónapja német megszállás alatt volt Magyarország.

Dombóváron is megjelent az emberek napi rutinjában az elsötétítés, rendszeressé váltak a szirénahangok, az iskolában a gyerekek tanulták a védekezés, az éberség torokszorító algoritmusát. A félelem része lett a gondolatoknak, a beszélgetéseknek, s a nyugtalan álmok sem hoztak éjszakánként megkönnyebbülést. Az asszonyok próbálták az egyre nehezebben beszerezhető élelmiszerekből táplálni a családjukat, a férfiak dolgoztak, a gyerekek iskolába jártak, játszottak… Június 29-én mindenki ünnepelte Újdombóvár létrejöttének huszonötödik évfordulóját. Az a csütörtök lett az utolsó békenap.

Könnyen elfeledkezünk arról, hogy élni jó

Juhász Csilla kiemelte, hogy a kegyelettel emlékezés az áldozatoknak szól. Gesztus a múltnak a jelenből, figyelmeztetés a jövőnek. Arról is beszélt, hogy a világban most is számos helyen bombáznak városokat, réteket, halnak meg millió számra emberek. Feleségek, férjek, anyák, apák, testvérek, gyerekek. – Olyan könnyen elfeledkezünk arról, hogy élni jó. Mert természetes nekünk. A csönd, a napsütés, a méhek zümmögése, a virágillat – mondta. Egy szintén tanárrá lett egykori tanítványát idézve pedig hozzátette: „a történelem a lábunk alatt van.” Jusson ez néha az eszünkbe Újdombóvár utcáin is!

A megemlékezés végén koszorúkat helyeztek el az emléktáblánál. A dombóvári önkormányzat nevében Pintér Szilárd polgármester, illetve Horváth Józsefné és Gyarmati Éva képviselők, a MÁV képviseletében Szabó Csaba, a MÁV Zrt. területi igazgatója, Varga Róbert, Forgalmi Csomóponti
Főnökségvezető és Csizmadia Anett üzemmérnök, míg a Dombóvári Városszépítő Egyesület nevében Müller Ádám és Takács Istvánné rótta le tiszteletét. Mellettük civil megemlékezők helyeztek el virágokat.