„Gyászoljunk úgy, hogy olvassunk Dicső Zsoltot!”

Az emlékezők elsőként Komjáthy Tamás gitárjátékát hallgatták meg, majd a búcsúbeszédek következtek. A sort Liebhauser János, Dicső Zsolt kollégja, barátja, a Szekszárdi Illyés Gyula Könyvtár vezetője nyitotta meg. 

Liebhauser János Esterházy Pétertől kölcsönvett gondolattal emlékezett meg. Úgy fogalmazott: „Mi a különbség Dicső Zsolt és az Isten közt? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben Dicső Zsolt is mindenütt ott van, csak itt nincs.” Ezt követően a felszólaló arról beszélt, Dicső Zsolt egyszerre volt író, költő és kultúraszervező, akinek eltávozása hatalmas veszteség. Liebhauser Jánost követően Rubányi Anita lépett a mikrofonhoz, aki a József Attila-díjas író, költő, Zalán Tibor Dicső Zsoltnak írt búcsúszövegét olvasta fel.

Jankovics Zoltán, A Pad című folyóirat alapító szerkesztője Dicső Zsolt „Dönci szerint a világ nincs kész” című verseskötetéből vett részlettel kezdte búcsúzását. Ezt követően arról beszélt, Dicső Zsolt írásait fel kell fedeznie a közönség szélesebb köreinek, az itt maradóknak pedig azon kell dolgozniuk, hogy megtalálják ennek feltételeit. Amint Jankovics Zoltán fogalmazott: „Gyászoljunk úgy, hogy olvassunk Dicső Zsoltot!“

Orbán György Adicső című búcsúzó beszédében (a beszéd teljes szövegét cikkünk alján közöljük) Dicső Zsolt senki máséhoz nem hasonlítható abszurd művészi látásmódját, és az irodalomért tett fáradhatatlan munkáját idézte fel.

A búcsúztatás legmeghatóbb pillanatai akkor következtek, amikor a Dicső Zsolt fia, Dicső Botond felolvasta a Dicső Zsolt utca 2. című alkotást. 

Mindezeket követően a gyászolók a temető nemrégen kialakított részébe kísérték Dicső Zsolt hamvait, majd miután az urnát végső nyughelyére helyezték, ismét zeneszó csendült fel halkan.

Orbán György: Adicső

Tudod, az ember ilyenkor elég nehéz helyzetben van, ha meg kell szólalnia. Elsőként például olyasmi jut az eszébe, hogy jó volna sürgősen egyeztetni veled, de ezt ilyen előzmények után kénytelen elvetni.

Szóval, lássuk be, elég kellemetlen szituba dobtál minket. Hogy mi itt, és te is itt, és mégse úgy. És hogy ilyenkor mit.

De elfogadjuk, hogy te sose fértél a keretekbe, legalábbis szándékod szerint a legkevésbé. Ha az idegenvezető azt mondta, mondjuk, hogy és most tessenek jobbra nézni, akkor bizonyosak lehettünk, hogy te (és egyedül te) tuti, hogy balra nézel, mert ha van világ jobb felől, akkor bizonyos, hogy bal felől is van.

És itt van a lényeg. Az egyedül te. Mert ha hiszed, ha nem, ennyi elegendő a halhatatlansághoz. (Meg szerintem nemcsak itt, hanem mindenhol a világegyetemben.) Hogy az ember nem csak egy különös-különc, félméteres szakállú, városképi jelentőségű figura, akivel minden rendezvényen, társas eseményen és persze kocsmában összefutsz (lám, milyenek ezek a közös hobbik), hanem hogy az az egyedül te.

Akiről tudják, hogy mindig a másik irányba. S amit felülről szokás, azt ő alulról, amit a színéről, azt ő a visszájáról, amit mindenki más az elejéről, azt ő biztosan a végéről. De ez még semmi, talmiság, hóbort, üres póz lenne, hanem az, hogy az ő nyomán aztán előbb-utóbb mi is akarunk alulról meg visszájáról meg a végéről is. Mert iszonyúan fontos a számára, hogy mi is. Úgy intézi, hogy mindenki. És nem kérkedve, nem a kamera elé tolakodva, a hátsó sorból kiabálva, a talapzatnál türelmetlenül topogva, hanem mosolyogva, invitálva, megkínálva, szeretettel megölelve.

Évtizedeken keresztül. Hajnalig tejes ládákat pakolva, hajléktalanszállón ügyes-bajos dolgokat intézve, könyvtárban szorgoskodva. Mindeközben Mosolygó Kaptafa, Kísérleti Színpad, Zug és Pad, és Magasiskola. És mindeközben kötetek sora, versek tömege, szövegek, történetek, koccintások a kortárs magyar irodalom legnagyobb alakjaival – Szekszárdon.

Itthon. Ahol tárt combú mézölű / halálos / szorítású ringyó / a város // választott börtönünk. Te, aki bárhol máshol – te itt, és csak itt. Megveszekedetten, konokul, itt, a világ végén, ahol ahelyett, hogy császárokkal paroláznál, csak lelógatod a lábod. Mert te itt minden sarkot, falrést, minden rezdülést, minden presszós kisasszonyt, minden kútláncként csikorduló szót, minden csupasz szöllőtőt, minden négyzetmilliméterét a Mindenség térképének Aliscáról. Mert bárhol a világon olvasható, de egyedül itt ízlelhető, szagolható, tapintható a Bolond Mici, a Koszorú órás, a Kertmozi, a Babits presszó, a Komjáthyék, és te csak itt, csak közöttük, csak velük. Vagyis mindenkivel, aki csak szembejön.

És aki szembejön, annak mindig új ötlettel, új tűzzel, a végeláthatatlan programfolyam mindig új elemével.

És már réges-rég csak egy névelő meg egy vezetéknév szimbiózisaként.

Adicső.

Tótvölgytől a Palánki hegyig. És még sokkal-sokkal tovább. Ami csak a legnagyobbaknak. A legfontosabbaknak. Az elvehetetleneknek. Akik itt úgy, mint a három kereszt, mint a nagyotmondó obsitos vagy mint a bikavér bíbora a gyertyafénynél. Elvehetetlenül s talán – ezt sosem tudjuk meg pontosan – öröktől fogva. S így is maradnak meg nekünk.

Hát – te is így.

És persze most még valami utolsó gondolat, amolyan zárszó, hogy egy jó erős mondattal letenni… De a te szótáradban ezek hogyan: utolsó, zár, letenni ?

Akkor talán egy jó kis performansz, az volna igazán. Begurulni ide egy óriáskerekű velocipéddel, mulatságosan vagy egy csomó kongadobot verni némán piszkosul sokáig.

De nem jó, el van tolva ez az egész. Hogy nem ölelhetünk meg, hogy nem mosolyogsz ránk, hogy nem vágod hátba az embert egy világölelő boldogkeddel,

hanem hogy te itt, meg mi is itt, és mégse úgy, és hogy ez már mindig.