Jelenits atya, a piarista pap-tanár.

Három dolog jut eszembe vele kapcsolatban. Az egyik, amikor hazánk EU-s csatlakozását a Habsburg dinasztia tagjai igyekeztek egyengetni, s megjegyezte: – Megható és megmosolyogtató a Habsburgok Magyarországgal kapcsolatos buzgólkodása. (Nyilvánvaló volt az áthallás, az aradi eseményekre való utalás.) 

A másik sztorit egy volt tanítványa mesélte. Szünetben fociztak az osztályteremben a piarista gimiben, és az egyikük lerúgta a labdával a lámpabúrát. Jelenits tanár úr pont belépet és eme feddő szavakat mondta: – A terembúráját! 

A harmadik eset személyes jellegű. A kilencvenes évek elején a szekszárdi főiskolán is óraadó volt. Interjút kértem tőle, kicsit késett Pestről jövet. Nem ő tehetett róla, hanem a fuvarosa. (Neki, ahogy egy szegénységi fogadalmat tett szerzeteshez illik, nem volt autója.) Lesegítette a kabátomat – a hatvanéves, ismert teológus, a harmincéves, ismeretlen tollkoptatóét –, és bocsánatot kért, hogy megvárakoztatott. Akkor érzetem először (és lehet, hogy utoljára), hogy ez a rendszerváltás nagyszerű dolog…

Nekem öt éve adott utoljára interjút, melyben többek között ezt mondta: „Nemcsak a földi életünkben reméljük az isteni áldást, hanem az örökkévalóságban való kiteljesedésben is hiszünk.” 

Jelenits atya most tehát elindult a kiteljesedés felé…