Főzni mindenki tud, az is, aki nem

Gondolhatnánk, hogy az egyik hazai televíziós csatornán – ám a mai technikai lehetőségek mellett gyakorlatilag a világ színe előtt – zajló főzőműsor csak olyan személyeknek ad teret, akik legalább közepes tudással felvértezve képesek fogyasztható ételeket készíteni. Mi sem áll távolabb ettől a feltételezéstől.

A versenyzők nem csekély része ugyanis sorozatosan ízetlen vagy éppen elsózott, illetve túlfőzött vagy rágós „ennivalót” helyez a zsűri asztalára. A három neves ítész ajkait nem egyszer hagyja el az ehetetlen, avagy a borzalmas jelző. Ennek ellenére sem ők, sem a műsor szerkesztői nem kötnek azonnal útilaput a többszörösen leszerepelt „konyhatündérek” talpára. Azok rendre továbbjutnak, újabb és újabb merényleteket elkövetve a konyhaművészet ellen. Jellemző mozzanatként az egyik versenyző azon imádkozott, hogy súlyos hiányosságai ellenére most még az egyszer kegyelemkettessel behomoríthasson a következő fordulóba. Képzeljünk magunk elé például egy mérnök vetélkedőt, ahol az egyik  csapattag elmulaszt néhány szükséges pillért beépíteni a hídba és emiatt az egész szerkezet összeomlik. Sebaj, legyintene a bírálóbizottság, kapjon egy újabb esélyt és talán nem szakad be az a híd.

Nem kétséges, hogy a példa erős, hiszen hidat nem sokan tudnak építeni, főzni viszont, ugyebár, mindenki remekül tud. Még az is, aki nem. Ezért nem feltétlenül légből kapott az a párbeszéd, melynek az elején megkérdezik a házasulandó, gyomrát módfelett szerető vőlegényt, hogy párja vajon tud-e főzni? Sajnos, egyáltalán nem – hangzik a szomorkás felelet. – És mit dolgozik a kedves menyasszony? Mire a diadalittas válasz: – Szakácsnő egy étteremben!