Könyvek és füzetek megjelentetése a cél

Az értékmegőrzés, a hagyományápolás, helyi szinten is a múlt kutatásával és dokumentálásával kezdődik. Könnyű helyzetben vannak az olyan települések, ahol önzetlen és aktív krónikások élnek. És könnyű helyzetben vannak azok a krónikások, akiknek önzetlen és aktív segítőik vannak. Nagydorogon ez a helyzet. Dobri István járja a levéltárakat, saját költségén utazva, kutatva, esetenként latin nyelvű dokumentumokat fordíttatva, míg felesége elvégzi az aprómunkát, az anyag gondozását, számítógépre vitelét.

– Négy könyvem jelent meg eddig – mutatja: – A mi településünk Nagydorog című 2000-ben, aztán 2014-ben kettő és tavaly egy. A közbenső hosszabb szünet oka, hogy 2002–2010-ig a falu polgármestere voltam, és amellett nem jutott időm helytörténettel foglalkozni. De nyugdíjba mentem, s akkor elkészült a Nagydorogiak a világháborúk poklában és a Kajdacsiak a világháborúk poklában című, korabeli dokumentumokkal és képekkel illusztrált két kötetem. Aztán, a reformáció 500. évfordulóján látott napvilágot a Nagydorogi reformátusok harangjai című kiadvány. Összesen hét harangja volt a gyülekezetnek. Ebből jelenleg három található a templomtoronyban.

A 67. évében járó Dobri István kajdacsi származású. Házasságkötése révén, 1976-ban került Nagydorogra. Pedagógusként dolgozott mielőtt polgármesterré választották. A történelem, a helytörténet mindig érdekelte. Levéltári búvárkodásait most is folytatja. Legtöbbször Szekszárdra és Budapestre jár.

– Párhuzamosan dolgozom most, több anyag nyomdai előkészítésén – mondja. – Az egyik már 90–95 százalékban kész: A nagydorogi reformátusok története, 1583–2016-ig. Az első írásos emlék 1583-ban említi Dorogot. Ez az induló dátum, és eljutunk, 450–460 oldalon keresztül napjainkig. Felkutattam és közlöm az itt szolgált 27 lelkész életútját, a gyülekezet bővülését, az imaház, majd a templom építését, a harangok, az orgona beszerzését, és így tovább. A másik leendő kötet vaskosabb lesz, körülbelül 650 oldal. Címe: 200 éves a nagydorogi községi (református) temető. Az első temetés 1819. június 20-án történt. Az évfordulóra, jövő nyárra, jó lenne, ha elkészülne a könyv. Tartanék akkor egy előadást, temetőbejárással társítva. Érdekes emberekről és esetekről mesélnek a sírok. Van itt még Napóleon seregében szolgált francia katona is. A harmadik dolog, amivel foglalkozom, a Nagydorogi helytörténeti füzetek. Ebből lesz legalább tizenöt. Megjelentetem az egykori tollforgatóink műveit, aztán azokat a publikációkat, amelyeket nem helyiek írtak a községről, továbbá lesz füzet a nagydorogi oktatásról, mezőgazdaságról, iparról, az egyesületekről, a zsidóságról és az egészségügyről is, érintve a kolerajárványt, amikor egy év alatt 250 temetés volt a 2500 lakosú községben. Összegyűjtöttem a valaha kiadott 53 képeslapot. Az is kitesz egy füzetet. Önerőből csinálom, határidők nincsenek, de szeretek haladni a munkával. Úgyhogy pár év alatt ezek a tervek, remélem, lapozgatható valósággá válnak.

A legrégebbi sír a 16. lelkipásztoré

Nagydorogon eddig 27 református lelkipásztor szolgált. Közülük a 16. volt Komádi Nagy Mihály, aki több helytörténeti írásban is szerepel. Szeghalmon született 1745-ben. Először a Debreceni Református Kollégiumban tanult, majd Svájcban, a Bázeli Egyetemen. A nagydorogi gyülekezet élére 1775-ben került, ahol haláláig, 1826-ig szolgált. Ő szentelte fel 1776-ban a ma is látható református templomot, és ő nyitotta meg a községi – a későbbi református – temetőt, 1819-ben. Ma az ő sírja a legrégebbi a temetőben.

A Tolnai Egyházmegye espereseként is működött, 1803-tól haláláig. Felesége nemes Kenessey Julianna volt. Két fiúk született, Sámuel és Dániel, akik szintén lelkipásztorok lettek. A települést hosszú ideig túlnyomórészt reformátusok lakták. A helyzet akkor változott, amikor – 1803-ban –, vásárlás útján a katolikus Széchenyi család birtokába került a község.