Az alkotók azt remélik, hogy az életművük nem hullik szét

Kortárs képzőművészeti gyűjtemények kellenének. Állandó kiállítások, képtárak a megyeszékhelyen és más városokban. Sokan szorgalmazzák ezt, főleg korosodó alkotók, akik nem szeretnék, ha életművük széthullana, semmivé válna. A döntéshozók nem mindenütt tartják ezt fontosnak. Kétféle elképzelés létezik. Az egyik szerint olyan épületben kellene megoldani az elhelyezést, melynek több kis helyisége van, s azokba egy-egy művész életműve kerülhetne. A másik szerint nagy, közös kiállítótérben kapna helyet sok alkotó néhány fontos munkája. Ez utóbbi megoldást helyeselné Csuhaj Tünde szekszárdi tojásdíszítő a férje, Szatmári Juhos László szobraira is gondolva.
 
– Ha a levéltár kiköltözik a Vármegyeházáról – mondja –, nagyszerű hely kínálkozna egy állandó képzőművészeti kiállítás számára. Meg kellene vásárolni néhány alkotást a helyi jelentősebb művészektől, s egy folyamatosan gyarapítható tárlatot elindítani. Sajnos sok alkotónak méltatlanul alacsony a nyugdíja, mert az elmúlt évtizedekben meglehetősen ziláltak voltak a jövedelmi viszonyok ezen a téren. S most is ez van. Háborús helyzetben ki költ festményekre, csipkézett tojásokra, szobrokra? Jó volna megalapítani országos mintára a Megye Művésze címet, mondjuk ötvenezer forintos havi járadékkal, hogy öregségükre ne legyenek filléres gondjaik azoknak se, akik nem autóalkatrészeket készítettek, hanem például köztéri alkotásokat egy életen át.
 
A Dunaföldváron élő grafikust, ifj. Koffán Károlyt is foglalkoztatják ezek a gondolatok, főleg a felesége, Cyránski Mária szobrászművész halála óta. 
– Évtizedeken át működtettünk képzőművészeti szabadiskolát Dunaújvárosban – idézi fel a közelmúltat –, ezért elsősorban ott lenne érdemes kortárs gyűjteményt létrehozni. Persze, ha Dunaföldváron kapnánk helyet, azt sem ellenezném. Az egykori tanítványaink közül már legalább negyvennek van kiállításra érdemes anyaga. Épületnek megfelelne valamelyik üressé vált iskola vagy óvoda – mert a gyereklétszám csökkenése miatt sajnos vannak ilyenek –, maga a tárlat pedig magánszemélyek, intézmények, cégek által megvásárolt művekből állna.

Nyugaton számos példa van erre. Állandó kiállításokon láthatók a mecénások képei, szobrai, s az értékük növekszik, mert szem előtt vannak, s beszélnek róluk. Vannak már a megyében biztató próbálkozások. 
Ismert állandó képzőművészeti kiállítóhely a Tamási Galéria és a Simontornyai Vármúzeum. Kisebb falvakban is megbecsülik a helyi alkotót, emlékszobát berendezve neki. Ilyen például Sióagárdon a naiv festő, Kövesdi Mihály képeit bemutató helyiség a kultúrházban. 

A legjobb helyzetben Paks van, ami elsősorban Hopp-Halász Károly érdeme. A Munkácsy-díjas képzőművész sajnos már nem él, de vannak még, akik együtt dolgoztak vele a Paksi Képtár létrehozásán. Például Korpácsi Ferenc, a jelenlegi gyűjteménykezelő. 
– Először az Erzsébet Nagy Szálloda egy részét kaptuk meg e célra – emlékszik vissza –, akkor még eléggé lepusztult állapotban volt minden. Felszedtük az öreg szőnyegpadlót, kitakarítottunk, kifestettünk, és 1991-ben megnyitottunk. A mostani helyünkre (a volt konzervgyár területére) 2007-ben költöztünk. Az anyag folyamatosan bővül. Jelentős kortárs állandó gyűjteményünk van raktáron, az időszaki kiállítások 2-3 havonta cserélődnek.

Hopp-Halász Károly nyári művésztelepeket is szervezett annak idején. Ma már többen nemzetközi hírű alkotók azok közül, akik fiatalon itt bontogatták szárnyaikat. 
Cselekedni kell, nemcsak elégedetlenkedni 
Kísérletező kedvű művész és agilis művészetszervező volt Hopp-Halász Károly. Azok közé az emberek közé tartozott, akik fontosságát a hiányuk igazolja. Nagy űrt hagyott maga után. Ő hozta létre a Fiatal Alkotók Körét, a Paksi Vizuális Kísérleti Alkotótelepet és a Paksi Képtárat. Az alkotótelep 25 éves évfordulóján egy kiadványban összegezték az 1980-tól 2005-ig megtett utat.

Ebben többek között ez olvasható: „Elvünk az volt, hogy nem elég csak elégedetlenkedni a művészeti területek perifériára kerülése miatt. Elsősorban a saját házunk táján kell rendet rakni. Tehát nem elég csak mondogatni, hogy mit kellene tenni, hanem tegyük is azt, amit jónak és fontosnak tartunk. Gyakorlatilag ez határozta meg a tábor munkájának egész szellemiségét, vagyis azon gondolkodtunk, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy a művészeti területek ismét fontos helyet foglaljanak el az ember és a társadalom életében.”