A bukovinai székely, aki belga bányász és német postás is volt

Menekülések, kitelepítések, betelepítések, átmeneti hazatalálások jellemzik a bukovinai székelyek életét az 1700-as évek óta. A közelmúlt velük kapcsolatos eseményeit sokan ismerik: Bácskába telepítették őket, amikor az a II. világháború elején visszakerült Magyarországhoz, majd a fordulatot, az orosz előre nyomulást követően onnan is menekülniük kellett. Az anyaországba jöttek, sokan a kitelepített svábok házait kapták meg Baja és Bonyhád térségében.

Lőrincz Gergely kálváriája ezzel még nem ért véget. Ő megjárta Belgiumot és Németországot is – nem éppen ideális körülmények között élve, dolgozva –, mielőtt ismét visszatért. Jelenleg, túl a kilencedik ikszen, Baján él, de rendszeres vendége, hosszú éveken át vezetője is volt a kismányoki székely néprajzi táboroknak. Elsősorban képzőművészként ismert állandó tárlata van Bonyhádon és Csátalján –, emellett kisplasztikákat és a régi időkben használt játékokat is készít. Szívesen oktatja a gyerekeket, rajzpályázatokra beadott művek zsűrizésére is fel szokták kérni. Nagy megbecsülésnek örvend, ami sajnos nem volt mindig így.

– A háború vége felé a szerbek visszavették Bácskát – eleveníti fel a történteket –, és a székelyeket, ha nem menekültek el időben, lágerbe zárták. Én is ott töltöttem egy telet tizenéves gyerekként a családommal, rettenetes körülmények között. Aztán marhavagonokba raktak bennünket, és áttoloncoltak Magyarországra, Bajára. Gyakorlatilag a kitelepítés előtt álló németek nyakára. Szétnéztünk a környéken, Csátalján találtunk új otthonra.

Változott a világ, és nem nagyon szimpatizáltam az új rendszerrel. Az 1956-os forradalom leverése után disszidáltam. Jugoszlávián keresztül akartam nyugatra jutni, ám az nem ment simán. Lágerbe raktak, megint csak sanyarú körülmények közé. Akik rendelkeztek jó szakmával vagy külföldi rokonokkal, hamar kikerültek, én viszont csak egy parasztgyerek voltam, úgyhogy sokáig, egy évig vártam valami lehetőségre. Végül aláírtam egy szerződést, és elmentem dolgozni egy belga bányába.

Pottyantós vécé, poloskákkal teli szállás, védőfelszerelés nélküli kőfejtés. Állandóan nyeltük a kőport. Két évet bírtam ki, aztán elmenekültem Németországba, mezőgazdasági és erdészeti munkákat vállalva. Ott szerencsére kitisztult a tüdőm.

Később elvégzett egy postaforgalmi szakiskolát, és postai hivatalnokként vonult nyugdíjba 1988-ban. Aztán költözött haza. Első házasságát Németországban kötötte. Egy fia született, ám a kapcsolat nemsokára válással végződött. Öt évig egyedül élt, majd találkozott és összeházasodott fiatalkori, csátaljai szerelmével, akivel máig harmonikus párost alkotnak. (Egy ideig, a nyugdíjazásig távházasságban éltek. Az asszonynak is ez a második párkapcsolata; az első férje elhunyt.) Baján laknak, ahol nemzetiségek és népcsoportok békében élnek, ápolva hagyományaikat. 

– Mi a zsigereinkben hordjuk a székely hagyományokat – mondja. – Módszeresen gyűjteni, lejegyezni a számomra legfontosabb dolgokat németországi tartózkodásom alatt kezdtem. Ebből aztán egy könyv készült Székely édesanyám sok szép szava címmel. Beleírtam mindent, amit meg akartam óvni a feledéstől: jellegzetes kifejezéseket, mondásokat, szokásokat, babonákat. Festeni, szobrászkodni is elkezdtem, Csátalján felújítottam az útszéli kereszteket és a templom előtti szoborcsoportot, újrafestettem a temetői stációkat.

Abban a községben voltam gyerek, ott érzem magamat a legotthonosabban. Jártam már többször Bukovinában, de az ottani falvak elnéptelenedtek, elrománosodtak, nem dobogtatják meg a szívemet. Viszont a tradícióink velünk élnek, s továbbadnunk is illik őket. Gyerektáborokban például tanítom az ostorfonást, készítünk pergentyűt, bodzapuskát, cserszegtetőt (vízspriccelő), lábhintát. A székely életképek festése, kiállítása is a hagyományőrzés része.

Azt mondják: egy-két generáció, és elfelejtődik mindez, mert a fiatalok mással, a számítógéppel, az okostelefonnal foglalkoznak. Viszont látom, hogy az ellenkezőjére is van példa. Becsülendő, hogy a mai világban is akadnak, akik őrzik a felmenőik emlékét, tovább éltetik annak a közösségnek a szokásait, amelyből származnak.

A határőrség szervezésekor, 1764-ben, Mária Terézia uralkodása idején, erőszakos sorozást végeztek Székelyföldön, mely ellenállásba ütközött, és a madéfalvi vérengzésbe torkollott. Ezek után több ezer székely menekült át Moldvába, ahonnan később Hadik András hívta őket vissza, és telepítette le Bukovinában. Öt falvat népesítettek be, ott éltek 1941-ig, amikor a magyar kormány a Jugoszláviától visszacsatolt Bácskába hívta őket.

Lőrincz Gergely 1932-ben született Bukovinában, Istensegíts községben. Családjával aztán Alsó-Bácskába került, egy Istenes nevű faluba. Ott végezte az általános iskola néhány osztályát, majd Magyarországon folytatta. Megjárta 1956 után Nyugat-Európát is. A rendszerváltás előtt tért haza. Székely hagyományápolóként és képzőművészként is ismert. Korához képest jól tartja magát. Még van jogosítványa, és szívesen elmegy festményeit kiállítani, oktatásokat, előadásokat tartani, ha hívják.