A Bonyhádi Művészeti Kör vezetőjének örökségét mutatja be a tárlat

Tanai Guzorán Anna, a Bonyhádi Képzőművészeti Kör vezetője a Művésztanárok Tolnában című rendezvénysorozat részeként állítja ki műveit december 4-ig a Babits Mihály Kulturális Központban. Alkotótevékenységét az iparművészet, ezen belül a textil műfaja jellemzi, de szívesen kalandozik a képző- és iparművészet más kifejezési lehetőségei között is. 2019-ben tért vissza szülőhelyére, Bonyhádra. Textilművész, művész-tanár, aki 26 éve pedagógus, és abból 23 évet a művészetoktatásban töltött. 

Az örökség című kiállítás megnyitóján köszöntőt mondott Berlinger Attila, a Babits Mihály Kulturális Központ ügyvezető igazgatója és Rühl Gizella, a Művésztanárok Tolnában című rendezvénysorozat ötletgazdája, a rendezvény társszervezője. A tárlatot baráti, kedves szavakkal nyitotta meg a bonyhádi polgármester, Filóné Ferencz Ibolya.

– Engedjék meg, hogy egy hasonlattal kezdjek. Számos alkalommal vettem részt borkostolón, de bevallom őszintén én még soha nem éreztem a parfümös narancsvirág jegyeket, a ropogós savakat, vagy akár tölgyfahordós érlelést követően a csokoládét, de azt mindig el tudtam dönteni, hogy az a bor, amit megkóstoltam, az ízlik nekem vagy sem. Egy kicsit ma is így érzem magam. Nem fogom művészi szempontból sem megközelíteni, sem értékelni az itt látható alkotásokat, hiszen én magam nem vagyok művész, egyszerűen nem értek hozzá. De azt tudom, hogy amit látok az szép, a szívemnek kedves!

Bízom benne, hogy Anna felkérése elsősorban nem a polgármesternek szólt, hanem az egykori iskolatársnak. Hiszen éppen ötven esztendeje, hogy kisiskolásként együtt kezdtük felfedezni a színek csodálatos világát abban a bizonyos rajzszakkörben. A Bonyhádi Képzőművészeti Körben, azon a helyen, amely 1949-ben indult útjára és fennállásának több mint hét évtizede alatt a gazdag örökséget tehetséges követők vitték tovább. Örökség. Ezt a címet kapta a mai kiállítás is. Anna is egyike azon követőknek, aki tehetségével és szorgalmával már az iskolapadban kitűnt közülünk. Jól emlékszem, arra az időszakra amikor eldöntötte a pécsi művészeti középiskolában folytatja tanulmányait. Számára azok a szakköri foglalkozások nem a szabad, gondtalan alkotás örömét jelentették, hanem a tudatos felkészülést a felvételire. Kovács Feri bácsi irányításával rendíthetetlenül gyakorolt és rajzolta a gipszből készült emberi arcrészeket: orrot, szemet. Kitartásban, akaraterőben példa volt előttem. Pécset Szombathely majd Kaposvár követte. 

A magyar-népművelő tanári diploma után rajztanári egyetemi diplomát majd középiskolai vizuális nevelőtanár diplomát szerzett. Az iskolák és a családalapítás eltávolították szülővárosától, de az élet úgy alakította, hogy újra hazatalált. Ma már ő vezeti a Bonyhádi Képzőművészeti Kört. Az alapító Horváth Olivér festőművészt, rajztanárt követően, mint vezető olyan neves közösséghez tartozik, mint például Lőrincz Vitus, aki a közelmúltban ünnepelte kilencvenedik születésnapját, vagy a ma már többször említett Kovács Ferenc. Gazdag örökség, amelyre bonyhádiként mindannyian büszkék lehetünk.

– Ha Annáról és az örökségről beszélünk megkerülhetetlen a családi kötelék, az anyai és apai ágon egyaránt meghatározó bukovinai székely származás – folytatta Filóné Ferencz Ibolya. – A közös gyermekkorunk és az a tény, hogy a Szőts mamáék háza csak néhány házzal állt arrébb, mint ahol én nőttem fel a Rákóczi utcában számos közös emléket idéz fel. Él bennem egy kép arról a kislányról, aki sámlira állva kavarta a rántást a leveshez, hogy mire Anna néniék a kapálásból megjönnek kész legyen az ebéd. Jó volt az önfeledt játék, de mindig volt kötelesség is! És azt is jól belénk vésték, hogyan kell egy „leánykának” viselkednie, mit szabad és mit nem. Fogták a kezünket és igyekeztek mindenre megtanítani, amit ők tudtak az élet minden területén. Annának megadatott, hogy mindkét nagymamája fogta a kezét, varrni, hímezni, szőni tanult tőlük. Gyermekként bizonyára még nem tudta, mekkora kincs, amit örökségül kapott. Örökség. A család a székelység évszázados öröksége. Ettől válik Anna művészete a csakis rá jellemzővé, egyedivé. Munkáiban forr egybe a múlt és a jelen. A hagyomány és a tehetség. Szabó Magda írja a Pilátusban „Az emlékeket, sajnos, nem lehet átadni senkinek örökségül.” Valóban így van, ugyanakkor azt gondolom jó felidézni, őket akár egy kiállítás megnyitó alkalmából is.