Tollforgató, de nem író, hanem krónikás

– Mikortól számít valaki vadásznak?

– Nálam a fogantatásommal kezdődött – mondja mosolyogva Várszegi József. – Apám ugyan nem volt vadász, de öregapám annál inkább. Sajnos az életkorunkból adódóan közös vadászatokon még és már nem vehettünk részt, de az ő meséin nőtem fel. Először horgászni kezdetem, 14 évesen, 1958-ban váltottam ki az első horgászengedélyemet. A vadászat már akkor is jobban izgatott. Jött a csúzlis, a légpuskás időszak, végül eljutottam a golyós fegyverekig. Villanyszerelő végzettséget szereztem, mert vadászként elhelyezkedni szinte lehetetlen volt a hatvanas években, aztán 1974-ben elvégeztem egy vadőri tanfolyamot, ami már állásvállalásra jogosított.

– S onnantól nyugdíjig azt csinálta?

– Hetvenévesen mentem nyugdíjba, aminek már hét éve, de máig vadászok. Közben voltak kitérők, például tíz éven keresztül működtettem egy halásztanyát, három apartmannal; vadásztatást amellett is végeztem.

– Kijelenthetjük, hogy erre született?

– Teljes mértékben. Sokat talpaltam, mire a megélhetésemet is biztosította a vadászat, de megérte. Készültem rá, és végre a helyemre kerültem. Olvastam Kittenberger Kálmán és Széchenyi Zsigmond könyveit, s amikor nekem is voltak már vadászkalandjaim, megírtam őket.

– Ki lehet emelni egyet a sok közül?

– Vannak szép trófeáim. Emlékezetes például annak a gemenci bikának a története, amit körülbelül 1978-ban ejtettem el. A bári vadásztársaságnál dolgoztam, s kiadta az elnök, hogy szarvast kell lőni a karácsonyi ajándékozáshoz. Csakhogy trófeás vad már nemigen akadt a környéken, mert vagy kilőtték vagy elüldözték őket a vadásztársak. Ez a példány a Dunán úszott át hozzánk a Gemencből. Egy kis ovális szigeten telepedett le, ami körülbelül egy kilométer hosszú lehetett, fűzfákkal benőve. A hajtók jól dolgoztak, egy tisztásabb helyen álltam le, és futtában, körülbelül 15 méterről meglőttem. Gyönyörű vad, egy kapitális 16-os bika volt. Írtam róla a Nimródban.

– A könyvei a válogatott cikkeit tartalmazzák?

– Részben azokból állnak össze, s vannak olyan elbeszélések is bennük, amelyek nem jelentek meg előtte újságban. Egy könyvem a vadászatról, egy a horgászatról szól, egybe pedig vegyesen kerültek, innen is, onnan is felidézett események. Az egész a Nimród újság által 1980-ban meghirdetett pályázattal kezdődött, ahol bekerültem a tíz díjazott közé. Attól kezdve minden évben küldtem valamit erre a felhívásra, ami rendszeresen meg is jelent a karácsonyi mellékletben. Balogh Gábor vadászíró barátom biztatására vágtam bele aztán a könyvkiadásba. Jó visszajelzéseket kaptam, az is elhangzott, hogy ezek hiteles könyvek, megélt élmények alapján születtek egy szakember tollából. Remélem, hogy így van! Ezért szoktam hangsúlyozni, hogy én valójában nem is író vagyok, hanem krónikás.