Szánthó Miklós: a baloldal lenézi az összes választót

A magyar demokrácia történetében a „baloldali blokk” – 1990-től eltekintve – 2010 után a második legrosszabb eredményét érte el – jelentette ki Szánthó Miklós. Kifejtette: hogy a legfájóbbat, az bizonyos, hiszen nagy csinnadrattával, eljátszott összefogással, saját magukat igencsak jó reményekkel kecsegtetve („itt állunk a győzelem kapujában”) indultak neki a választásoknak. 

Önmagukkal szemben nagyvonalúak voltak nemcsak politikai, de morális szempontból is: azzal indokolták a fasisztáktól a kommunistákig terjedő koalíció gyakorlati létjogosultságát, hogy az egyes pártok csak így, eredeti identitásukat feladva, de Laokoón-csoportként egymásba gabalyodva győzhetik le a Fideszt.

Aztán kiderült: a kígyók végül egymást fojtották meg. Jó célok nélkül, pusztán a hatalomért összefogni – nem a tipikus sikerrecept.

Igen: ha összeturmixolom a bucit, a húspogácsát, a salátát meg a sajtot, abból nem Big Mac lesz, hanem moslék.

Az Alapjogokért Központ igazgatója  hangsúlyozta, hogy régi bűnnek hosszú az árnyéka – sőt még annál is hosszabb!

A baloldali összefogás ugyanis bűnben fogant, de nem „csak” holmi általános morális standardok szerinti bűnben, hanem a résztvevők saját maguk által saját maguk számára korábban megfogalmazott kritériumok szerintiekben is. Emlékeztetett: a Jobbik és az LMP deklaráltan Gyurcsány Ferencékkel szemben jött létre, ez volt a megalapításuk krédója.

Majdnem ugyanez igaz a legrosszabb SZDSZ-es hagyományok reinkarnációját megtestesítő Momentumra, mely a rendszerváltoztatás óta eltelt időszak egészének politikájával szemben határozta meg (egykori) önmagát. Az MSZP máig cipelt utódpárti jellege nem kiált elemzésért, az talán már annál inkább, hogy azzal a Gyurcsány Ferenccel fogtak össze, aki lényegében totálkárossá tette a pártot, majd az edzettebb cserbenhagyásos gázolók vigyorával tovább is lépett, hogy a szocialisták infrastruktúrájából felépítse a DK-t – tette hozzá.

Szánthó Miklós írt arról is, hogy ezek a pártok álltak teljesen össze az alapjaiban félreértett 2019-es önkormányzati választások követően (Fidesz–KDNP: 52 százalék, ellenzék: 42 százalék). Azt mondták, ez az egyetlen, sőt ez a járható út Orbán leváltásához. De nemcsak a pártok, a balliberális elit is ezt rögzítette kiindulási pontként. Kifejtette, hogy

a valós politizálást nem, megfelelést annál inkább folytató egyes erők fülébe a témaformálást egyre jobban átvevő balos sajtó, értelmiségi csoportok, »civilek« duruzsolták a laboratóriumi körülmények között kikalkulált koalíció szükségességét.

Nem felmentve a felelősség alól a balos politikusokat, de az előválasztást magát ez a saját tisztánlátását görcsösen és gőgösen korlátozó kör kényszerítette ki. Igen, ez az a kör, mely nem választást akar nyerni egyébként, csak beülni a zsűribe – jelentette ki.

Hozzátette: a teljes összefogásnak viszont totális bukás lett a vége. Régi bűnnek hosszú az árnyéka.

Hangsúlyozta: beigazolódott a fenti kör által folyamatosan csak „populistának” és „primitívnek” pocskondiázott jobboldali kommunikáció sokszor általa is hangoztatott tétele: ezeket csak a hatalomvágy tartja összedrótozva, semmi más. Egy bűnben fogant, semmi magasabbat, csak önmagukat szolgáló koalíció zsoldja pedig a politikai halál.

Szánthó Miklós kiemelte: van ennél még nagyobb tanulság is. Most ugyanis minden baloldali számára világosság vált, milyenek is politikusaik, éceszgébereik, moralizáló megmondóembereik a „híres színészek”, a „neves publicisták”, a „független civilek”, a „hivatásos gondolkodók”. 

Ők a „mi ott sem voltunk” rombolózászlóaljakból állók dandárja. Speciális képességük, hogy akkor hagyják cserben a szövetségeseiket, amikor csak akarják. Az összefogás nagyszerűségét eddig harsogó politikusi kórus és az az eltartott kisujjal szellentő elit, mely azt kikényszerítette, most a szolidaritás, az egymás iránti lojalitás teljes hiányáról tesz tanúbizonyságot – hangsúlyozta.

Szerinte pajzsra emeltek – mit pajzsra  emeltek: vágóhídra küldtek – egy, a politika világában esetlenül mozgó, szerény kommunikációs képességekkel rendelkező, a nagy nyilvánosság előtt a kiforratlan belsős ötletbörzék nyelvezetét beszélő „civilt”. Színjátékot szerveztek köré, melyet a demokrácia ünnepeként mutattak be a Fidesz „bennfentes” világával szemben.

És most rá, akit „kapitányuknak” neveztek, kígyót-békát kiabálnak, egyedül az ő nyakába akarják varrni a bukást, miközben hónapokig azt üvöltötték, hogy „igen, csak együtt, csak vele sikerülhet”. Mikor kiderült, hogy nem, otthagyták egyedül – kezét senki nem fogja már elvtársai közül, nem állnak mellé, nem állnak mögé, fejüket elfordítják, mikor találkoznak vele. Kifejtette, hogy azt hiszik, ezzel felmentik magukat a felelősség alól. Aztán egymást köpik le: 

„Minek fogtunk össze a Jobbikkal/Gyurcsánnyal, elvesztettünk kilenszázezer szavazót!”, kiáltanak most egymás felé hörögve. 

Hol van már az intellektuális pátosz, a „szeretetország” glamúrja?

Szánthó Miklós kijelentette: ilyenek ők. Sőt rosszabbak. A bukás nemcsak a balliberális élcsapat erkölcsi züllöttségét, lelki toprongyosságát, de mélységesen mély antidemokratikus mivoltát is a felszínre hozta. Ők, akik lépten-nyomon emlegetik a demokráciát, nem igazán szeretik gyakorolni azt – és nem igazán tisztelik azokat sem, akik gyakorolják.

Lenézik a választókat – és nem csak az »ostoba, vidéki« fideszeseket, de a sajátjaikat is. Azokat, akikkel elhitették, hogy az együttműködés alapja a közös döntés, a közös döntés alapja pedig az ellenzéki előválasztás, ahol a polgárok mondhatják meg, ki vezesse ezt az együttműködést. Most pedig az ezen emberek által megválasztott Márki-Zayt pocskondiázzák és az összefogás kudarcáról, tévedéséről beszélnek.

Összegzésként azt írta: lényegében azt üzenik sajátjaiknak: „Hülyék voltatok, ti rontottátok el!” 

2006-ban egy másik oldalon és egy másik közösségben így reagáltak a vereségre: „Én maradok. Fent vagy lent, de mindig maradok, mert ez nem jutalom, hanem hűség kérdése. Engem mindig meg fogtok találni, a sikerben, a bajban, az örömben és a munkában.” 

Mert mi ilyenek vagyunk. Mindenkihez. Azokhoz is, akik most nem ránk szavaztak, de akiket „vezetőik” most az út szélén hagynak.

– írta Szánthó Miklós.

Borítókép: Szánthó Miklós / Magyar Nemzet / Teknős Miklós