Legalább hétfőnként lehetett egymással beszélgetni

Amikor erről olvastam, azon csodálkoztam, egyáltalán hogyan jut idejük másra, mondjuk felnőttek esetén munkára, bevásárlásra, gyereknevelésre, vacsorakészítésre, nem beszélve a közös családi programokról. Csak remélni merem, hogy ez utóbbi, mármint a közös családi program nem abban merül ki, hogy közösen ülnek a tévé előtt, és bámulják azt, vagy egymás kezéből kapkodják ki a távirányítót. 

A múltkoriban összefutottam az utcán egy ismerősömmel, aki a kettőnk között zajló kellemes beszélgetést azzal szakította meg, juj, sietnie kell, mert rögtön kezdődik a délelőtti sorozata a tévében. De említhetném a szomszédasszonyomat is, aki a délutáni kutyasétáltatást a sorozatához igazítja, vagy néhány ismerősömet, akikkel leginkább arról lehet csak beszélni, hogy mi történik a legújabb török tévésorozatban. És még nem is beszéltem a különféle show-műsorokról, melyek „sztárjai” szinte a képernyő elé bilincselik a mások életében vájkálni szerető embertársainkat. 

Ami engem illet, egyre gyakrabban nosztalgiázom a hetvenes évek hangulata után, amikor legalább hétfőnként adásszünet volt a televízióban. A hét első napjain akkor lehetett egymással beszélgetni, kártyázni, olvasgatni és úgy vacsorázni, hogy közben nem az aktuális csatorna híreit figyelte fél szemmel a család.