Hazatérni a csendbe, a temetőbe

Kedvenc temetőm? Talán furcsa ezt mondani, de igen, van ilyen hely, ahol az elmúlás valahogy mégis az élethez köt. Tengelic temetője a világ egyik legszebb szeglete számomra. Nyilván az érzés gyerekkoromból eredeztethető, és a nagymamám keze vastagon benne van a dologban. Kislányként ugyanis vele jártunk ki gyakran ide. 

Ő óvatos, szerető kézzel rendezte a sírokat, én pedig, mint a gyerekek általában, apró kincseket gyűjtöttem: lecsöpögött viaszcseppeket, vadvirágokat, kavicsokat, botokat, tüsténkedtem nagyanyám körül, kérdezgettem, ő pedig válaszolgatott, majd mesélt. Először dédszüleim, majd ükszüleim történeteit hallgattam. Sosem találkoztam velük, de ott, a fejfáiknál megismertem őket. Minden név, minden sír egy újabb történetet hozott a múltból, mintha a temető önmagában élne és lélegezne, őrizve az időtlen családi legendákat. 

A sírkövek pedig nem csak hideg kőtáblák voltak, hanem az emlékek őrzőivé váltak. Így ivódott a temető az otthon érzésével zsigereimbe, ami nem csak egy nyugalmas hely nekem, hanem élő emlékezet, ahol az elmúlt generációk öröksége szinte tapintható. Amikor ott járok, úgy érzem, mintha a csend minden apró nesze nagymamám hangja lenne, hiszen azóta ő is itt tért meg őseihez. És talán éppen ezért van az, hogy a halottak napja nem szomorúságot, hanem valami meghitt összetartozást hoz a szívembe. Úgy érzem, ha majd eljön az idő, én is ide szeretnék hazatérni. Hazatérni a csendbe, Tengelic ölelő nyugalmába.