Egy dolog állandó, a haladás

A természetben mindennek megvan a maga ideje és rendje. Az idő olykor megtorpan, máskor meg vágtat, a rendbe becsusszan némi rendetlenség, ám a haladás – a virágzás, a gyümölcsérés, a korosodás – megállíthatatlan. 
Kertes házba költözésemkor nagyon meglepett a pusztulás. A tömbházban csak akkor ment tönkre valami, ha tönkretettem.

Ha agyonhasználtam egy fürdőszobacsapot, vagy leejtettem egy virágvázát. Itt azonban tőlem függetlenül is történtek dolgok. Bogarak pusztultak el, amikor nem is permeteztem, kókadozni kezdett egy elrágott gyökerű facsemete akkor is, ha gondosan öntöztem. A kertben döbben rá az ember, hogy nélküle is működik a világ.

Amikor apám meghalt, 17 éves voltam. Segítettem az orvosnak a karosszékből az ágyra tenni. Anyám elküldött a közelben élő rokonokhoz, hogy jelentsem a gyászhírt. Szaladoztam ide-oda, szemerkélt a májusi eső, kedvemre volt a futás. Ám valami zavart. Az, hogy semmi sem változott.

Az ég kék volt, a fű zöld, a sportcipőm piros. Hát nem borzong bele a föld, amikor egy lelket elveszít? Elment Nagy Vendel a vak költő és elment Vén Attila a medinai zenész-polgármester. Közösségformáló emberek voltak. Ismerőseik többsége nyom egy sírós lájkot a gyászhír után a Facebookon. És semmi nem változik, sem a világpolitikában, sem a művészeti életben, sem a kertben.