Egy könyvek között töltött élet hozadéka (videó)

– Apád orvos volt Tolnán, később Bogyiszlón. Nem vonzott az a pálya?

– Nem, mert láttam, hogy mit összedolgozott, se éjjele, se nappala nem volt – mondja Gacsályi József. – Persze tény, hogy sokan köszönhették neki az életüket. Amikor Bogyiszlóra költöztünk, oda is átjártak hozzá a tolnaiak. Sokáig emlegették, 1966-ban halt meg, és 1999-ben kapta meg a rendszerváltás után alapított Tolna Városért-díjat.

– És most téged díjazott a város, a megyeszékhely, ahol több mint fél évszázada élsz. Mi szerepelt az indoklásban?

– A kulturális közéletben játszott szerepemért kaptam. A könyvtárosi munka volt a legmeghatározóbb az életemben. A megyei könyvtárból mentem nyugdíjba 2006-ban. Közben és még utána is tanítottam, több helyen. A rendszerváltáskor a politikába is belekóstoltam. Voltam MDF-es önkormányzati képviselő, és szerkesztettem a Dátum című első ellenzéki napilapot. Könyvhetek, olvasótáborok szervezése során sok íróval, költővel kerültem kapcsolatba. Benne voltam a történések sűrűjében.

– S mikor fedezted fel magadban az íráskészséget?

– Gimnazista koromban már díjat nyertem a keszthelyi Helikonon. Publikálni újságokban kezdtem, a könyvek csak később jöttek. Első verseim körülbelül 25 éves koromban jelentek meg, a Tolna Megyei Népújságban, a Csányi László által szerkesztett irodalmi rovatban. Aztán következtek a folyóiratok: Dunatáj, Somogy, Agria, Magyar Napló stb. Nemcsak magammal törődtem, más írók népszerűsítéséért, emlékének megőrzéséért is dolgoztam. Szorgalmaztam például a Csányi-emlékszoba létrehozatalát.

– Filmeket is készítettél…

– Portréfilmeket forgattunk Kipivel (Kis Pál István), elsősorban a kortárs, tolnai kötődésű írókról: Baka Istvánról, Mészöly Miklósról, Lázár Ervinről és másokról. Utána a Mészöly-díjasokról. Ebben a munkában nagy segítségünkre volt Pomsár Tamás, aki valamikor az ötödik film táján kapcsolódott be. Összesen 15-20 alkotás született. Helytörténeti és irodalomtörténeti fontosságú filmek.

– Hogyan viseled az idő múlását?

– Közeledve az elmúláshoz, egyre több elmúlásos verset írok. Most jelent meg a Vándorének című kötetem, abban is helyet kaptak ilyenek. A rokonok, barátok elvesztése nagyon megráz. Írók esetében egyértelmű, hogy nemcsak én leszek szegényebb azzal, hogy elmennek, hanem a város is. Emléküket ápolni, amit elkezdtek, folytatni kell! Kipi három éve, Dicső Zsolt most halt meg. Ők bennem még nem váltak emlékké. Fájó, friss sebek.

– Mi jelent örömet?

– Elsősorban a család: gyerekek, unokák, dédunokák. És a három kutyám. Nagy állatmentők vagyunk a feleségemmel, már több mint ötszáz kutyát mentettünk meg.

– Hová kerültek azok?

– Jó gazdákhoz. Minden kutyának megvan a gazdája, csak lehet, hogy még nem tud róla, hogy ő lesz az. A gondoskodás: emberséges dolog. Az eldobás: embertelenség.