Olimpia gyerekszemmel

Jó egy hete, hogy véget ért Párizsban az olimpia. A sportszeretőkben, így bennem is leülepedtek a bő két hét történései, és arra jutottam, hogy az emlékezetes játékok között fogom számon tartani ezt a legutóbbit. Volt már magyar szempontból sikeresebb, és olyan is, ami a szívemhez legközelebb álló sportágban hozott aranyat, de olyan még nem, amit a kisfiammal drukkoltam végig. (A három évvel ezelőtti tokiói olimpia idején még csak pár hónapos volt, az az időszak még másról szólt.)

Jó volt együtt szurkolni a magyar sikerekért, megismerni ritkán látott sportágakat és átadni valamicskét a sportszeretetből. De mindemellett roppant szórakoztató is egy óvodással követni a közvetítéseket, hiszen ahogy mindig, úgy most is jöttek a váratlan kérdések. Miért nincs cipő a judósokon? Gumikesztyű van a bokszolókon? Miért ugranak bele a vízbe az akadályfutók? És nem haragszik ezért az anyukájuk? És a visszatérő kérdés, bármilyen sportágat néztünk: ki a magyar? Gyermekem szerint bárki, aki piros mezt visel. Így esett, hogy szurkolásra buzdított, amikor hosszútáv futásban egy piros mezes sportoló futott az élen, hiába mondtam, hogy az a bácsi kenyai.

Érdekes, hogy néztük ezt a sok különböző nemzetiségű embert, akik megjelenésükben is annyira mások, de a sok gyermeki kérdés között egyik sem arra vonatkozott, hogy valaki miért így, vagy úgy néz ki. Kisfiam bőrszíntől, testalkattól függetlenül csak embereket látott. A sport mellett erről, az elfogadásról is szólt az olimpia.