Ha nincs megőrzött, továbbadott múlt, akkor nincs közösségi élet

A honismereti mozgalom legrangosabb elismerést, a Bél Mátyás-emlékérmet az idén a kölesdi nyugdíjas pedagógus, dr. Kiszler Gyuláné kapta. Települése sokat köszönhet neki. Adatközlőket kutatott fel, honismereti szakkört hozott létre, kiállításokat szervezett és publikálta az összegyűjtött adatokat, ismereteket a Kölesdi füzetek sorozatban.

Ha egy magyartanár kettőt ráz magán

A rendszerváltás előtt még nem virtuális, hanem valós közösségek működtek. Összejártak a hasonló gondolkodású, érdeklődési körű emberek. Olyanok is voltak szép számmal – felnőttek és a gyerekek –, akik lelkesedtek a helytörténetkutatásért.

– Volt egy aktív értelmiségi réteg Kölesden a hetvenes években – emlékszik vissza Kiszlerné. – Velük hoztuk létre a honismereti szakkört 1977-ben. Adatközlőket kutattunk fel, a néphagyományokra, viseltre, dalokra, táncokra, mesterségekre, gyerekjátékokra még emlékező öregeket, Pedagógusként a gyereket is bevontam. Foglalkoztunk többek között a Rákóczi-szabadságharc utolsó győztes ütközetével, az 1708-as kölesdi csatával, az 1848-49-es eseményekkel, és az 1944-es orosz bevonulással. Ez utóbbiból előadás is készült az iskolásokkal, A hátország története címmel. Egy magyartanár, ha kettőt ráz magán, már meg is írt egy színdarabot.

A népviselet egyedi eleme a homlokfodor, a pintli

A kezdeti lendület sajnos nem tart örökké. A jól működő kluboknál, szakköröknél, civil szervezeteknél kényes ügy a generációváltás. Jelen esetben: lesznek-e Kölesden, akik folytatják, átveszik a hagyományápolással, helytörténetkutatással, értéktárral kapcsolatos tennivalókat?

– Az eredeti csapat már nyolcvan körüli, ebből adódóan erősen fogyatkozik – vázolja a helyzetet a szakkörvezető. – A következő generációba tartozók, az ötvenesek-hatvanasok szívesen olvasgatnak a helyi dolgokról, de publikálni nincs idejük. Most tőlem átvett jónéhány folyamatban lévő dolgot egy nyugdíjas óvónő, Régi Jánosné. Gyakorlatilag kiadásra kész a Kendermunka Kölesden című, fotókkal illusztrált írás. Film is készült erről a tevékenységről annakidején.

A feldolgozás eszközeiből pedig gyűjteményt állítottunk össze. Jól állunk a község csúfneveinek és ragadványneveinek, továbbá a helyi – illetve helyben is énekelt – dalok összegyűjtésével is. Ami még nagyon fontos: a népviselet egyedi eleme, a pintli. Ez a nemesi viseletből átvett fekete, csipke homlokfodor. Be is mutattuk az érdeklődőknek. Létrehoztuk az értéktárat, kialakítottunk egy helytörténeti szobát, és rendezett több mint harminc kiállítást a honismereti szakkör. Ezt a munkát kellene folytatni…

A családból csak azt hozhatjuk, ami ott megvan

Bár Kiszlerné nem született kölesdi – a hatvanas évek végén került ide –, ma már többet tud a település történetéről, mint a legtöbb helybeli. Itt van otthon.

– Akkor vagyunk valahol otthon – hangsúlyozza –, ha ismerjük a hely múltját és ennek ismeretében kívánjuk alakítani a jövőt. Sokan hivatkoznak a felnövekvő nemzedék érdektelenségére. De szerintem nem a gyerekeket kell hibáztatni, ha nem foglalkoznak a múlttal. Ők megnyerhetők a jó ügyeknek, csak törődni kell velük. Az az igazság, hogy ma nem a fiatalokkal, hanem a családdal van gond. Az van válságban.

Ahol nincs megőrzött és továbbadott múlt, ahol nem lehet rákérdezni a felmenők régi dolgaira, mert nincs érdemleges esemény, nincs, aki elmesélje, vagy nem ér rá senki az ilyesmire, ott gyakorlatilag nincs közös, nincs közösségi élet. Tulajdonképpen mindent a családból hozunk: a fogékonyságot, a figyelmességet, a szeretetet. Mindent, ami ott megvan, és semmit, ami ott nincs meg.