Idehaza zenélt, Amerikában viszont letette a dobverőket

Kisgyermekként a szekszárdi Babits Mihály Általános Iskolába járt. Tisztán emlékszik az ötvenes évek végének-hatvanas évek elejének emblematikus pedagógusára: – Kedves Henrik, no, ő egy aranyember volt – bólintott elismerően. – Azután következett a Garay János Gimnázium. Menyus bácsi, azaz Létay Menyhért lénye van előttem. Valamint Ambrus Péterné, a testnevelő tanár. Zenével már 1962 környékén, általános iskolásként foglalkoztam, Véghelyi Miklós úttörő zenekarában doboltam. Néhai bátyám is ott trombitált... Hogy miért éppen a dobot választottam? Valahogy megragadta a figyelmemet ez a hangszer. Pontos választ nem tudok adni a kérdésre. Érdekes módon máig nem tudom azt sem, hogy zenekari barátaim miért éppen gitároznak?

A Szinkron előtörténete, még ha nem is ezzel a névvel, 1965 körül kezdődött. Ekkor hívott a leendő csapatba Ábrahám Zsolt és Nikolov Péter. Az elején nehéz volt, elkülöníteni a lábat a kéztől... Majd, ahogy telt az idő, egyszer csak észrevettem, illetve valamennyien észrevettük: megy a dolog. Egyre jobban zenéltünk és ennek köszönhetően egyre sikeresebbek lettünk. A hatvanas évek ma már klasszikusnak számító rock and roll szerzeményeit játszottuk. Később azután jött a progresszív rock is, bár akkor nem így neveztük.

Most, több mint negyven év távlatából visszatekintve komolyan mondhatom: a Szinkron, fénykorában sokkal jobb volt ahhoz képest, mint amit mi gondoltunk magunkról. 1969-ben Salgótarjánban, az ország fiatal amatőr beat-együtteseinek fesztiválján ezüstérmet szereztünk. Emlékszem, Baksa-Soós János, a Kex együttes legendás frontembere odaszólt az ismerőseinek: gyertek, nézzétek meg, hogyan dobol ez a kissrác – és rám mutatott.

Édesapám halála után, 1975-ben települhettem át Amerikába, ott élő húgának köszönhetően. Ő küldött nekem meghívó levelet. Minden hivatalos úton ment, nem volt könnyű, de kiengedtek az Egyesült Államokba. Ott is maradtam... A kezdet nagyon nehéz volt. Ha nem lett volna bennem kellő rugalmasság és hit a családi értékekben, egészen biztosan lecsúsztam volna. Sok magyar gyerek eltűnt az amerikai süllyesztőben... Én viszont, minél több ütést kaptam, annál keményebb lettem. Chicagóban telepedtem le, és nyugdíjba vonulásomig itt is maradtam. Tudom, milyen híre van ennek a városnak, de bármennyire is meglepő, egyetlen egyszer sem volt részem még egy utcai lökdösődésben sem. De azért vannak jó sztorijaim...

Esténként biciklizni szoktam a városban, letekerek úgy negyven-ötven kilométert is. Mindvégig Chicagóban maradok, mert ekkora táv megtételével ott még mindig valahol a városban vagyok. Nemrég olyan helyen kerekeztem, ahol drogosok szoktak kábítószert árulni. A kívülállót nem bántják, egymás között vannak leszámolásaik. Legfeljebb egy eltévedt golyó végezhet egy gyanútlan járókelővel... Szóval, éppen biciklizek, amikor hirtelen hat-nyolc pisztolylövést hallok egészen közelről, majd két sportkocsi legalább százhússzal elszáguld mellettem. Maguk mögött hagyva a puskapor jellegzetes szagát. Kerestem egy rendőrt, elmeséltem neki a történetet, mire csak ennyit kérdezett: Na, és nálad van pisztoly?

Chicagóban gyakran megfordulnak a jazz és a pop világsztárjai. Egy dobos, aki Ella Fitzgerald és Louis Armstrong csapatában is zenélt, meghallgatott engem. Mármint, hogy miképpen dobolok. Az alapoknál kezdtük. De ahogyan az elején, az egy-kettőnél, úgy három hónap múlva a dobszólómnál sem szólt semmit. Végül, kellő hatásszünet után kijelentette: remek volt. Meg is kérdezte: hol dobolsz? Mondtam, hogy sehol, merthogy dolgozom. Jó, jó, hétvégente hol dobolok? Sehol, ismételtem meg. Ne haragudj, akkor te egy kicsit lökött vagy, közölte. Nem haragudtam, mert jó munkahelyem volt és nem szorultam rá a zenélésre. Tehát sehol sem doboltam Amerikában, de amit Magyarországon tanultam, az visszajön, ha kell.

Húsz éve vettem Szekszárdon egy házat. Vehettem volna bárhol máshol, például Pécsen is, de én szekszárdi vagyok. Haza is költöztem, végképp. Most is rám köszönnek sokan, hogy szia Mitya, és emlékeznek rám, mint a Szinkron egykori dobosára. Arról nem is beszélve, hogy családtagjaim is élnek itt. Van bennem egy olyan nosztalgia, amit sokan nem értenek. Ha eljön a vég, én ott szeretnék eltávozni, ahol születtem. Mondják nekem mások, hogy milyen jó helyeket láttak Kaliforniában. Megértem őket. Viszont én meg úgy vagyok vele, hogy ahol a földet megláttam, ugyanabba a földbe kerüljek.

Áttörés a fesztiválon, ezüsttel a legjobbak között

Hatan vannak, gitároznak címmel a Tolna Megyei Népújság 1968. november 30-i lapszáma így írt a Szinkronról: „Persze nem mindegyikük, náluk is megvan a beat-zene sajátosságának megfelelő beosztás: Ábrahám Zsolt, Nikolov Péter és Asztalos György foglalatoskodik a manapság népszerű hangszerrel. Szabolcska Mihály a bőrt nyúzza, Széll István az orgonista tisztjét tölti be. Tokai István pedig az együttes függetlenített énekese.” Fél évvel később a lap beszámolt a csapat salgótarjáni sikeréről is, a városban az ország legjobb fiatal beat-együttesei mérkőztek meg egymással. „Ifjú zenészeink: Ábrahám Zsolt, Nikolov Péter, Asztalos György, Szabolcska Mihály, Széll István és Takács József az együttes énekese a fesztivál első napján délután lépett színpadra az öntödei művelődési házban. Muzsikájuk úgy látszik, nemcsak a beat-rajongó közönségnek tetszett: a bíráló bizottság értékelése alapján a szekszárdi zenekar ezüstdiplomát kapott.”