Szekszárdi katonatörténetek: lángba borult a szálkai domboldal

Új fejezettel bővült a közelmúltban a SZEGZÁRD Veterán Vegyészek Baráti Társasága honlapja. Immár a Katonatörténelmünk című rovat is betekintést enged az egykor a megyeszékhelyen állomásozó alakulat mindennapjaiba.

– Már a kezdetekben felvetődött a honlap szükségessége – közölte portálunkkal Szikora Mihály, nyugállományú ezredes, a baráti társaság elnöke, volt zászlóaljparancsnok. – Ám annak idején be kellett érnünk az egyik internetes közösségi platformmal. Idővel azzal szembesültünk, hogy tagjaink elég jelentős része nem látogatja ezt a felületet, nehézkessé is vált a kapcsolattartásunk, egyes események visszakeresése.

A Bajtársi Egyesületek Országos Szövetségének hathatós támogatásával azonban sikerült megvalósítanunk régi tervünket, azaz a honlapunk létrehozását. A tagság így könnyen és gyorsan hozzáfér a szervezeti élettel kapcsolatos valamennyi információhoz. Az érdeklődőket, együttműködő partnereinket is kellő színvonalon tájékoztathatjuk és nem utolsósorban teret adhatunk új barátok csatlakozásának is. Miután a honlap anyagainak jelentős része bárki számára elérhető, így a mai fiatalok is bepillantást nyerhetnek a hatvanas–hetvenes évek sorkatonáinak életébe, mégpedig alapvetően az ő szemszögükből nézve. Ezt a célkitűzést erősíti a Katonatörténelmünk című, friss rovatunk is.

Én így emlékszem. Ezt a címet viseli a rovat azon fejezete, mely már most számos érdekes, tanulságos, adott esetben humoros epizóddal szolgál. Közülük ez alkalommal kettőből merítünk, a szerzők engedélyével.

Amikor parancsnoki sofőr voltam egy napig címmel a Szekszárdon élő Sági László elevenítette fel seregbéli kalandjainak egyikét. Történt ugyanis, hogy az említett beosztásra maga a századparancsnok jelölte ki a jogosítvánnyal rendelkező honvédet. Akinek azonban – biztos, ami biztos – a tolnai szovjet tanpályán kellett számot adnia magas fokú tudásáról.

A különböző, ötletes akadályokkal szabdalt helyszínen egy olajzöld színű GAZ-gépkocsi várta a leendő sofőrt, illetve az őt kísérő törzsőrmestert. Aki ekkor még nem is sejtette, hogy milyen megpróbáltatásban lesz része... Innen Sági Lászlónak adjuk át a szót.

„Na, gondoltam, ilyen autót még úgy sem sokat láttam, nem hogy még vezettem volna. Körüljártam, megnéztem kívül, belül. Ami aggasztott – később kiderült, nem is alaptalanul –, hogy bot sebességváltója volt, amivel én még életemben nem találkoztam. A gépkocsivizsgámat is egy kézi sebváltós Moszkvicsban tettem le. (...) Tekergettem jobbra, balra, a váltó recsegett, míg végül a törzs megszánt és betette egyesbe a járművet. Néhány bakugrás után elindultunk, de ekkor már a törzs néhányszor gyanúsan rám nézett. (...) Végül elértünk egy olyan akadályhoz, amit én csak autómosónak neveztem el, ugyanis teljesen rá hajazott. Két emelkedő betonpilléren kellett áthaladni, közöttük lyuk volt, ami még nehezebbé tette a feladatot. (...) Már majdnem átértünk, és csak pár centit tévedtem.

Az autó bal hátsó kereke belement a lyukba, majdnem 90 fokban balra dőlt, még az ajtó is kinyílt. Én, hogy ki ne essek, a kormányba kapaszkodva lógtam a levegőben, kedvenc törzsőrmesterem pedig rám esve próbált feltápászkodni. A többi akadályt már nem is kellett megpróbálnom. Másnap napiparancsban hirdették ki: két hét laktanyafogság terhe mellett Sági honvédet tilos a telephely területére beengedni!”

Az én hadseregem című összeállításban Szikora Mihály több történetet is papírra vetett. Ezek egyike a szálkai gyakorlótéren történt, ide vonult csapatával az akkor alhadnagyi rendfokozatú szakaszparancsnok.

„A foglalkozás közben a szakaszparancsnok-helyettesem rakétapisztolyából kilőtt egy jelzőrakétát, ami azonnal felgyújtotta a domboldal száraz aljnövényzetét. Persze mindenki megijedt, amikor a fiatal fenyves irányába gyorsan terjedő, méteres lángokat látta. Szinte vezényszó nélkül gyorsan csatárláncba sorakoztunk és ki a mikádófelsőjével, ki a zubbonyával kezdett a lángok megfékezéséhez. A fojtogató füstben szinte nem is láttuk egymást, többen feladták, többségünket már a fenyves szélébe szorított vissza a tűz.

Aztán hirtelen új erőre kapott a szakasz, talán valamelyest változott a szélirány és győztünk. Igaz, néhányunk egy picit megpörkölődött, de komoly sérülés nem történt. Sok-sok évvel később beszélgettünk egyik volt katonámmal és szóba került ez az élmény is. Kérdőn néztem rá, amikor azt kérdezte: – Tudod miért oltottunk mi is olyan lendülettel? Azért, mert te voltál az első sorban!”

Fél évszázad elteltével ismét felsorakozott a század

Az egykori Magyar Néphadsereg 5. önálló vegyi- sugárfelderítő százada volt katonái – közel 50 évvel a leszerelésüket követően –, 2017. július 20-án alakították meg a SZEGZÁRD Veterán Vegyészek Baráti Társasága egyszerű civil szervezetet, melyhez a későbbiek során más alakulatok tagjai is csatlakoztak. A Baráti Társaság jellegzetessége, hogy tényleges tevékenységeket végez, melyek megvalósításában egyenrangú partnerekként vesznek részt a volt sor- és hivatásos katonák, valamint családtagjaik, illetve barátaik is.

A Társaság által szervezett rendezvények, akciók a bajtársi kötelékek erősítése, a hagyományőrzés, és a fiatalok hazafias, honvédelmi neveléséhez való hozzájárulás tematikáját öleli fel, különös tekintettel Szekszárd helyőrség volt vegyivédelmi csapataira.

A SZEGZÁRD Veterán Vegyészek Baráti Társasága 2019. április 24-e óta tagja a Bajtársi Egyesületek Országos Szövetségének – olvasható a https://szegzard-veve2017.hu/ elérhetőségen.

A honlap anyagainak jelentős része bárki számára elérhető.

Borítóképünkön: Szikora Mihály és Csikós Attila rótta le tiszteletét a század emléktáblájánál