Márkvárt János, Szekszárd legidősebb borásza az égi szőlőskertbe költözött

János bácsiról az egyesület nevében így emlékszik meg Ékes László író: „Uram, hiszen tudod, megtörtént a Te akaratod szerint. Márkvárt János – János bácsi, Márkvárt papa –, a vármegyeszékhely legidősebb borásza, a Szekszárd Alsóvárosi Római Katolikus Közhasznú Egyesület tiszteletbeli elnöke 96 éves korában az égi szőlőskertbe szegődött. Elvitte magával az életét, emberségét, Istenhez ragaszkodó hitét, színes egyéniségét, szerettei emlékét, szeretetét, a barátul fogadottak barátságát, a mosolyát, az állandó tenni-, segíteni akarását. Elvitte a tanulságos történeteit, anekdotáit, az általa mindennel támogatott, városáért sokat áldozó egyesületének tiszteletét, emlékét. Elvitte a szívével bekeretezett háza, az utcája, a szőlőhegyi út, s a birtok, a nótázást kívánó csillogó bor képét. Itt hagyta unokáinak a borász tudományát, az egyesületnek a legkedvesebb nótáit, köztük a Volt nekem egy fehér szárnyú bóbitás galambom és az Esik eső sűrű cseppje… címűt, eddig ismeretlen versszakkal, de már nem tudta megtanítani velünk, hogy: A szekszárdi likpincének hiányzik a teteje…

Nem csak az hiányzik, János bácsi… Hiányzik, amit néhány éve még hallottuk a traktorról – „Ha a ház előtt jársz, begyere!” –, vagy utána többször és több helyen: „Vigyél hát egy kis bort!” „Legyen nótaest! „Na, kóstoljuk meg, tartsátok a poharat!”  „Á, nem úgy van az! Adósod vagyok a zenéért.”  Aztán legutóbb, a 96. születésnapon, egy éve az ágyat nyomva, készülődve: „Minek hoztad? Van itt minden.”

Itt hagyta okulásként, jussként az életével példázott Pázmány Péteri gondolatot: „A nemes szép élethez nem kellenek nagy cselekedetek, csupán tiszta szív és szeretet.”  Akaratlanul is mellé tette Seneca gondolatát: „Az élet, ha hozzáértően használjuk, hosszú…” 

Köszönjük, amit értünk, és velünk Szekszárdért tett, János bácsi. Isten vele!”