Egy csille szén helyett

Hol vannak már azok az idők, amikor a szomszédunkban lakó – nekem – Józsi bácsi egy pár virsliért és egy bambiért, vagy ha az edző nem nézett oda, korsó sörért kergette a labdát a salakos futballpályán. Sok száz, olykor sok ezer ember előtt. Gyakorlatilag „csak” a talmi hírnévért. De mindenesetre ott ontotta a gólokat, futott, verejtékezett, és már az is kivételes szolgáltatásnak számított a sportpályafutásában, ha a meccs végén a szutykos szerelést leadhatta a szertárba, hogy Terike néni patyolattisztára mossa a következő bajnokiig. Arról nem is beszélve, ha ezeket az „extrákat” még két óra munkaidő-kedvezménnyel is megfejelte mondjuk a bánya, ahol melózott... De a fűzős labda a salakkal és az amatörizmussal együtt mára a múlt homályába süllyedt.

Napjainkban szédítő bére van egy-egy világklasszisnak még nem is nevezhető focistának.

Kis hazánkban ugyan titkos a labdarúgóink javadalmazása, ami botorság, hiszen mindenkinek van legalább egy focista ismerőse. Aki aztán tud mesélni a saját, de leginkább a csapattársa, illetve ellenfele fizetéséről. Ezáltal aztán minden szurkoló hüledezhet, mivel meglehetősen pontosan képbe kerül...

Ám napjainkban szédítő ára is van egy-egy világklasszisnak még nem is nevezhető futballistának. Az átigazolási időszakban, sőt azon túl is, eurómilliók röpködnek a kontinens futballegén a játékosok klubváltása során. Az más kérdés, hogy a szerződés megkötésével ki jár igazán jól. A gyémántárban mért és vett focista megszolgálja-e az árát, bérét, prémiumát? Mennyit tud profitálni belőle a gazdaegyesülete? Vagy csak az adásvételt irányító menedzser zsebe lesz tele? Mindannyian tudnánk pró és kontra is példákat mondani.

Elmúltak már azok az idők, amikor a kis faluból a nagyvárosi klubba igazolt legényért két szopós malaccal fizetett a gazdag egyesület. Netán egy csille szénnel vagy egy Balaton-parti kéthetes üdüléssel. És azok az évek sem jönnek vissza, amikor a legendás Lakat mester „taktikai utasításért” egy rangadó előtt a szakosztályvezetőhöz fordult, amikor a játékosai már a kijáróban toporogtak a kezdésre várva: – Ferikém, mennyi? – kérdezte a tanár úr. – Tízezer – jött a válasz. A Lakat-csapat pedig rommá verte a fővárosi lilákat...

Nem tudom, nem hiszem, hogy ennyire egyszerű lett volna. Azt viszont tudom, hogy kissrácfejjel ezeknek a focistáknak leginkább a tudását irigyeltük és nem a Škodáját.