Hová lett? Eltűnt a földi világból a vakaródzás

Eltemettük Laci bácsit. Tisztességes, szorgalmas ember volt. Amolyan ezermester fajta. Karbantartóként dolgozott egy kft-nél, nyugdíj mellett. Otthon is karbantartott mindent: a családját, a házát, a kocsiját, a kertjét. Prímán működtek a vízcsapok, az ajtózárak, nyírott volt a fű, metszettek a fák, bármikor bevetésre kész a felpumpált pótkerék. 

Néha kicsit pihizett, és olyankor nagyon szeretett vakaródzni. Elmondom, hogyan csinálta, mert gyerekkoromban többször meglestem. A feje búbján kezdte, ahol már fiatalon kopaszodott, a fülek mögött tért át a nyakra, aztán a lapockák táján ment lefelé, amíg elérte az ujja hegyével. A hónaljait általában kihagyta, a hasán is csak átsuhant, ellenben hosszan elidőzött az ágyékánál meg a szebbik felénél, főleg, ha úgy hitte, hogy nem látja senki. Ezután lehajolt, és a bokacsontok környékén pezsdítgette a vért, jobbról-balról, kívülről-belülről. A lábon lentről felfelé haladt, térdhajlatban kicsit erősített, nem kímélve a körmét, a bőrét. Végül visszatért egynéhány pontra – vállak, köldök, bajusz, tenyerek –, ahol úgy érezte, hogy még van mit tenni.

Eltemettük Laci bácsit. Az ő további sorsa már nem ránk tartozik. Értem én, hogy a mulandóságot – csakúgy, mint a társadalmi átalakulás átmeneti nehézségeit – nem lehet elbliccelni. Csak az a megfoghatatlan számomra, hogy hová lett ez a vakaródzás. Egyszer s mindenkorra eltűnt a földi világból?