A ringben bunyózzanak, és ne a fürdőben, ahol nincs kamera

A köznyelvben: javítóintézet. Alkohol-, drogfüggő és/vagy magatartászavaros tinédzserek elhelyezésére szolgál. Néhányan, szinte mindig szökésben vannak, és az sem számít ritkaságnak, ha egy-két srác előzetesbe, vagy a fiatalkorúak börtönébe kerül. Ez egy nyitott intézet, ahová azokat az államigondozott fiúkat hozzák, akikkel a „sima” otthonokban nem bírnak.

Ha itt is megfékezhetetleneknek bizonyulnak, akkor zárt intézetbe küldik őket. A bentlakóknak van zsebpénzük, kimenőjük, vagyis lehetőségük arra, hogy meglépjenek, és megcsinálják a balhéikat. Arra is van lehetőségük, hogy normális felnőttekké váljanak, csakhogy a többség ezt tartja kevésbé csábító verziónak. Példaadó kivételek persze akadnak. Huszonnégyen vannak, 14 és 18 év közöttiek.

A közigazgatásilag Szedreshez tartozó Hidjapuszta egykor a Bezerédj család lakhelye volt. A környékbeliek által kiskastélynak nevezett kúriájukban kapott helyet a Szedresi Speciális Gyermekotthon. Működtetője a Bezerédj Kastélyterápia Alapítvány, melynek elnöke Sándor Zoltán. Vele beszélgettünk.

Eladta a Skodáját, és vett egy kastélyt

–  Annyi más, több sikert ígérő hivatás van. Miért pont piás és narkós tinédzserekkel kezdett foglalkozni?
– Úgy indult a történet, hogy először az épületbe szerettem bele, s aztán kezdtem csak azon gondolkodni, hogy mire is használjuk. Egy 1999-es tévéműsorban, Ráday Mihály, az építészeti értékeink védelmezője hívta fel a figyelmet arra, hogy elhanyagolt kúriák, kastélyok fillérekért megvehetők, rendbehozatali kötelezettségvállalással. Pécsen élek, utánanéztem, és láttam, hogy nem is olyan messze, Tolnában sok ilyen épület van. Felvettem a kapcsolatot Turányi Erzsébettel, aki akkor a megyei műemlékvédelmis volt. Elküldött egy listát, s mi, hétvégi, családi kirándulásokat szervezve körbejártuk a helyszíneket. Legjobban a hidjapusztai kiskastély tetszett.
– Olcsó volt?
– Mihez képest? Mechanikusként dolgoztam egy monitorgyárban, két gyermeket neveltem, mondanom se kell, hogy húsz forint megtakarított pénzem sem volt. Tárgyaltam a már szétesőben lévő helyi téesz elnökével, Nagy Imrével, aki közölte, hogy az értékbecslés szerint 1,5 millió forint az ingatlan ára. Sürgősen lépni kellett, mert tényleg a végét járta a szövetkezet, s ha nem teszem le legalább a kétszázezer forint foglalót, gyorsan elpasszolták volna másnak. Eladtam a Skodámat, eladtam a gyerek számítógépét, és megvolt a szükséges összeg. 

– És aztán kezdődött a neheze?
– Hát igen. Létrehoztam az alapítványt, 2000-ben bejegyezték, s elkezdtem pályázatokat írni, hogy nekiláthassunk a felújításnak., Rengeteget talpaltam, tárgyaltam, támogatásokat kérve – és hol kapva, hol meg nem – a különböző intézményeknél, hatóságoknál, a szociális és családügyi minisztériumtól a műemlékvédelemig. Kiterítettem eléjük a tervrajzokat, s igyekeztem meggyőzni őket a dolog fontosságáról, társadalmi hasznosságáról. Néha a humor is jól jött. Az egészségügyi kabinetvezető, dr. Tarnai Richárd – aki most Pest vármegyei főispán – megkérdezte: mennyi lenne a pénzigényem. Az akkoriban közismert reklámszöveggel válaszoltam: Tchibo – a legtöbb, mi adható!

Eredetileg felnőtt otthont akartak létesíteni

– Mindeközben tovább dolgozott a pécsi monitorgyárban? 
– A felújítás elkezdése után még másfél évig maradtam ott. Kettőkor levettem Pécsen a melósruhát, átöltöztem, háromra Szedresre értem, irányítottam a kivitelezésben résztvevő húsz munkást, és ötkor zártam. Első lenülettel 60-70 milliót költöttünk az épületre. Amikor biztosnak látszott, hogy az én tiszteletdíjam is belefér a költségvetésbe, kiléptem a korábbi munkahelyemről, és csak ezzel foglalkoztam. Az otthon 2005 áprilisában fogadta az első gyerekeket. 
– A hivatali csatornákon hogyan csordogált végig az ügy? 
– Eredetileg felnőtt rehabilitációs otthonban gondolkodtunk. Kértem az OEP-től (Országos Egészségbiztosítási Pénztár) a befogadást, de azt a választ kaptam, hogy ezen a környéken van már épp elég felnőtt rehabilitációs intézet – Ráckeresztúr, Zsibrik, Komló – ehhez nem fognak hozzájárulni. Akkoriban jött ki az új gyermekvédelmi törvény, mely előírta, hogy minden megyének létre kell hozni a speciális gyermekotthonokat. Ezért mozdultunk a gyermekrehabilitáció felé. Mintarégiót alakítottunk ki: Baranyába (Szigetvárra) a pszichés problémákkal küzdő, Somogyba (Kaposvárra) a magatartászavaros, Tolnába (Szedresre) az alkohol- és drogfüggő 14 és 18 év közötti fiatalok kerültek, maximum két évre. A korhatár egyes esetekben módosulhat. Előfordul, hogy már 12 évesen bejön valaki, máskor meg maradhat még 18 után is egy darabig, például a tanév végéig, hogy befejezhesse azt az osztályt, amelyikbe éppen jár. 

– Ez az ellátás nem állami feladat lenne? 
– Alapjában véve az, de vannak olyan egyházak, alapítványok, civil szervezetek, amelyek, szerződések alapján átvállalnak különféle állami feladatokat az oktatásban, egészségügyben, idősgondozásban vagy hajléktalanellátásban. Bár hozzá kell tenni, hogy a mienk az egyetlen speciális gyermekotthon az országban, amelyik nem állami intézményként működik. Sok változáson mentünk keresztül, hisz átalakult a közigazgatás, többször változott a minisztériumok neve, feladatköre is az elmúlt két évtized során. Jelenleg a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézethez tartozunk, és most már az alkohol- és drogproblémások mellett, magatartászavaros gyerekeket is fogadunk. A jogszabály szerint nyolcfős lehet egy csoport a speciális otthonokban. Két csoporttal indultunk, aztán bővítettünk, s most három csoportunk van, 24 fiatallal. A teljes dolgozói létszám, gazdaságissal, titkárnővel együtt 28 személy. (Vannak közöttük részmunkaidősök és megbízási szerződéssel foglalkoztatottak is.) Nem könnyű a munka, szerencsére a régi, tapasztalt kollégák kitartóak, de tagadhatatlan, hogy jelentős a fluktuáció.

A kissrácnak joga van leköpni a nevelőt

– Egy pofon se csattanhat el? 
– Nem, sőt a szóbeli fegyelmezéssel is csínján kell bánni. Most van egy olyan ügyünk, hogy a nevelő csúnyán beszélt, kiabált a gyerekkel, és az feljelentette. A kissrácnak joga van odaállni a nevelő elé, leköpni, elküldeni a búsba, és neki ezt tűrnie kell. Van jelenleg Magyarországon körülbelül 20.500 államigondozott gyerek, s közülük a speciális ellátást igénylők száma egyre emelkedik. Mi is várólistával dolgozunk. Ahogy a társadalmi élet egyre durvább lesz, ahogy a szélsőségek teret kapnak, ahogy liberalizálódik minden, egyre kevesebb eszközünk marad a fegyelmezésre. Meg kell próbálnunk lekötni őket, feladatokat adni nekik, mert ha unatkoznak, annak az lesz a vége, hogy ők adnak feladatot nekünk. Van napirend, jönnek a tanárok, órákat tartanak, adottak az étkezési időpontok, elvárás a rendrakás, a házimunka is. Jól felszerelt az informatika tantermünk, van zeneterápia, konyhakert, állatgondozás, most készül a strandröplabdapályánk, és a pincében boksztermet rendeztünk be. Ezt nem volt könnyű engedélyeztetni. Kérdezték, hogy az eleve agresszív srácoknak miért kell ilyesmi. Mondtam, hogy a sport önfegyelemre nevel, és inkább a ringben essenek egymásnak, ellenőrzött körülmények között, védőfelszerelésben, mint a zuhanyzóban, ahol nincsenek kamerák. Az ismert ökölvívó, Halász Gábor tartja az edzéseket. Van tekintélye. 
– Visszahozhatók még ezek a fiatalok az árnyékos oldalról? 
– Náluk az a sikertörténet, ha valaki szakmát szerez. De az is eredmény, ha a gyerek megtanulja, hogy nemcsak akkor lehet paradicsomot enni, amikor a szomszédnál érik, hanem akkor is, ha mi, magunk megtermeljük. Ha az összképet nézzük, az sajnos lehangoló. Kapnak zsebpénzt, ruhapénzt, kimenőt, meglógnak, anyagoznak, lopnak, betörnek. Kilencven százalékuknak van valami rendőrségi ügye. Előfordult már minden az évek során, a kiskorú megrontásától a pénzhamisításig. Van gyerekünk most is szökésben, előzetesben, börtönben. Itt a házban is rengeteg a rongálás, mindent zárunk, lakatolunk, a konyhát is, mert ha nem tennénk, kifosztanák a hűtőket. Sajnos sokan születnek olyan családba, 6-8 testvér, féltestvér mellé, ahol a fater sittes, anya prosti és a bűnelkövetés mindennapos dolog. Ha idekerülnek hozzánk, már nem tudunk velük csodát tenni. Szeretnénk őket kirángatni a gödörből, de ha nem nyújtják a kezüket, nem megy. Ezt eleinte nagyon nehéz volt megemésztenünk – és még ma sem könnyű.
– Nem bánta meg, hogy belevágott? 
– Olyan alkat vagyok, aki szereti a kihívásokat. Ha egy favágóbrigáddal kimennék az erdőbe, biztos, hogy én akarnám kivágni a legnagyobb fát. Karatéztam, és eljutottam a mester fokig. Elkezdtem triatlonozni, és megszereztem az iron man címet. Futásban sem adtam alább az ultramaratonnál. Meggyőződésem, hogy ha valaki képes arra, amire más nem, akkor kutyakötelessége, hogy azzal foglalkozzon. Ha valamilyen adottságot, tehetséget kaptunk a Jóistentől, az egy jel. Jelzi, hogy mi a dolgunk a Földön.