Véradás – a jócselekedet, ami néha kifog rajtunk

Van valami igazán különleges érzés abban, amikor az ember hozzájárulhat mások megmentéséhez. Ezt én is átéltem, amikor legutóbb véradásra mentem. Az optimizmusom határtalan volt. Gondoltam, nekem ez semmi, jó kondiban vagyok, sok vizet is ittam, mi baj történhet? Hamar kiderült: sok minden.

Ahogy ott feküdtem, minden olyan jól indult. Persze, üres gyomorral mentem, de kit érdekel? A sors igazán kegyes volt, mikor az erőnlétet mérte számomra. Nem gondoltam, hogy néhány deci vér elvesztése kifogna rajtam.  De az élettani folyamatok fittyet hánynak arra, amit én gondolok. Ahogy lecsapolták a közel fél liter vért, hirtelen olyan érzés kapott el, mintha egy díványon próbálnék fennmaradni a Titanic süllyedése közben. Szédülés, verejtékezés, a világ egyre távolibbnak tűnt, és ekkor jöttem rá: nem vagyok szuperhős, sőt, talán még mellékszereplője se lehetnék saját életem filmjének. A véradó állomás munkatársai nem hagyták, hogy padlóra kerüljek. Rendkívül kedvesek voltak, és egy órán keresztül figyeltek, ápolgattak. Azóta rettegek, hogy újra hívnak vért adni. Viszont amennyi macerával járt nekik az én látogatásom, elképzelhető, hogy nem kell következő felkéréstől tartanom. Szégyellem magam, de közben erőt is próbálok gyűjteni, hogy legközelebb újra bevállaljam. Nem lehetek ennyire nyámnyila. Meg aztán, hányszor fordulhat elő, hogy kiüt a véradás, nem igaz? Aztán eszembe jut: legközelebb biztosra megyek és inkább eszem egy szendvicset előtte.