Itália csataterén harcolt az őcsényi baka

Itália csataterén öldöklő összecsapások tizedelték meg a katonákat az első világháborúban. Ezen a fronton szolgált az őcsényi Lacza József honvéd a magyar királyi 30. honvéd gyalogezred 12. századában.

Lezuhant a lángoló repülőgép

Harctéri megpróbáltatásairól naplót vezetett, ami az utókor szerencséjére megmaradt. Jó ötven évvel ezelőtt Sági László, az őcsényi termelőszövetkezet agronómusa bukkant rá. Lacza József egyébként Sági László feleségének nagyapja volt. Ebből a krónikából közlünk – apróbb stilizálásokkal – néhány részletet, abból az alkalomból, hogy az első világháború éppen száztíz évvel ezelőtt tört ki.

Lacza József az Eszéken kapott három hónapos kiképzés után, 1918. augusztus elsején ült vonatra és indult társaival együtt az olasz harctérre. Még osztrák területen Görz – ma Gorizia, illetve Nova Gorica – városához érve megdöbbenve nyugtázta, hogy a hajdan virágzó települést szinte teljesen letarolta a háború. Udine után, már az olasz hadszíntéren tanúja volt egy légi harcnak. „Három ellenséges repülő harcban volt saját repülőinkkel. Egyszer csak egy olasz repülőgép lángok közt zuhant alá. (...) Továbbmenve átmentünk a Piave folyón, melyen fahíd vezetett át. Az olasz repülők folyton keringőztek a fejünk felett.”

Az őcsényi honvéd szeptember 3-án érkezett a rajvonalba, azaz a frontra. Egy hét elteltével, szeptember 10-én esett át a tűzkeresztségen. „Hozzánk nagy ágyútüzet adott  le a digó (az olaszok gúnyneve – a szerk.), úgy, hogy a körülöttünk levő zöldellő hegyek teljes ismeretlenné látszottak, olyan volt, mint hogyha fel lett volna szántva. Ez alkalomkor éppen a 11. századnál voltam a telefonnál, hogy ha esetleg valami parancs jön, azt rögtön átvisszük a századparancsnoknak. Jött is ám a parancs, hogy az olasz támad az Asolone hegyen, és a 12. század vegye fel a teljes harckészültséget ” Kilenc nap múlva még súlyosabb csapás következett. „Szeptember 19-én újból támadott az olasz, de már az ezredünk jobb szárnyán, a második és a hetedik századnál. A második századunktól el is vittek egy szakasz legénységet.”

A küldönci feladatot ellátó Lacza József két ágyúzás szünetében társaival együtt a szállásként szolgáló kavernát, azaz üreget, barlangot bővítette, emellett éjjel szolgálatot teljesített, vagy munkára ment a zászlóaljhoz. Kedvetlenül jegyezte le, hogy alig volt olyan nap, amikor egész éjjel pihentek volna. Huszonöt napi frontszolgálat után, szeptember 25-én jött meg a váltás, megérkeztek a 29-esek. „A felváltást a digó észrevette, és folyton ágyúzott. Egyik gránáttölcsérből a másikba estünk, mert a nagy sötétségben semmit sem láttunk. (...) Mikor az országútra értünk, már alig tudtunk menni. Végre mégis 29-én sikerült a régi pihenőhelyre érnünk.”

Itália csataterén elérkezett a végzet

Október végén azután bekövetkezett a végzet, annak ellenére, hogy az első két nagy támadást még sikerült visszaverni. Az olaszok október 25-én reggel pergőtüzet zúdítottak az osztrák-magyar állásokra, az ágyúzás hét órán keresztül folyamatosan tartott. „Egyszer csak a fehér rakétát kilőtték és általános riadót parancsolt Papp György századparancsnokunk. Két rohamjárőr azonnal felrohant az állásba és a rajvonalunkban lévő olaszokat ellentámadással visszavetették. De már 28-án sokkal nagyobb ütközet volt, mert a balszárnyon a cseheknél áttörték a frontot és húzódtak le a kavernánk felé. Erre a hírre mind a négy rohamjárőr kiment az állásba és a legnagyobb erőfeszítéssel visszaverte az ellenséget. De most már sokkal rosszabb volt, mert három halottunk és nyolc sebesültünk lett. Pach Sándor hadnagy is meghalt, amint embereivel rohant az állásba és az aknavetőknél egy ellenséges golyó szíven találta. Áldott egy ember volt, aki soha még egy szóval sem büntette meg az embereit.”

A harmadik nagy támadás október 29-én kezdődött. Az osztrák-magyar csapatokat a kavernákhoz szögezte az élénk tüzérségi tűz volt. Egy viszonylag csendesebb pillanatban „jött a zászlóalj küldönce, hogy három ember azonnal sátorlappal menjen a zászlóaljhoz konzervért. Ez valószínű visszavonulás lesz. Az is lett.”

Lacza Józsefet és katonatársait az általános visszavonulás közepette érte a hír, hogy az ereje végéhez érkezett, kivérzett Osztrák-Magyar Monarchia 1918. november 3-án fegyverszünetet kötött az antant hatalmakkal. Az őcsényi bakának nagy szerencséje volt, hogy ezred kötelékben, tehát viszonylagos biztonságban vonulhatott vissza. Egy hetes észak-olaszországi odüsszeia után, még ellenséges területen szállhatott fel arra a vonatra, ami hazafelé vitte.