Csukás István egész életében vidámságra törekedett

Csukás István Magyarország egyik legnagyobb mesélője, kedves történeteit, bájos figuráit szinte mindenki ismeri. A művész a Vasárnap Reggel interjújában saját gyerekkoráról, Bagamériről és a Balatonról is mesélt.

– Ön a szülővárosa, Kisújszállás és választott lakhelye, Budapest díszpolgára.

– Meg Balatonszárszóé – ahol a nyaralónk van – és Óbudáé is. Nemrégiben mondtam Tarlós Istvánnak, hogy bajban lennének, ha emléktáblát kellene avatni Budapesten, mert fiatalabb koromban talán nem is volt olyan kerület, ahol ne éltem volna egy ideig.

– Ritkaság, hogy valakiről életében iskolát, színházat, díjat nevezzenek el.

– Még ritkább, hogy a figuráiról készítsenek szobrot – egyedül Andersennel fordult ez elő. A Batthyány téren ott a Főkukac szobra, egy ungvári szobor másolata; a horgászok babonából megsimogatják a fejét. A VIII. kerületben a nagy ho-ho-horgászt állították ki, Kisújszálláson pedig a bronz Bagaméri a fagylaltját maga méri.

– Gondolta volna kisújszállási fiúcska korában, hogy egyszer ilyen híres lesz?

– Ahogy megtanultam olvasni, bújtam minden könyvet, ami a kezem ügyébe került. Nekünk csak egy Bibliánk meg egy Petőfi-kötetünk volt. Úgy olvastam minden Petőfi-verset, mint egy mesét.

Az udvarunkon, ahol kovács édesapám ismerősei kukoricát pattogattak és fröccsöztek, valódi, élő mesékkel találkoztam; olyan nyelven anekdotáztak az emberek, ahogy Petőfi írt.

– Minek szánta az édesapja a két fiát?

– Neki a gépészmérnök volt a minden. Az öcsém kiváló marós lett, Sztálinvárosban dolgozott, sokszorosát kereste, mint mi. Én eleinte harangozó vagy mozdonyvezető szerettem volna lenni. Tizenhárom éves voltam, amikor Gulyás György eltervezte, hogy megalapítja a békéstarhosi zeneiskolát. Járták az országot, keresték a tehetségeket. Hozzánk Steiner Szonja zongoraművésznő jött. „Elszolmizálhatom-e, amit játszott?” – kérdeztem. Azonnal felvett. Apám ellenezte a tervet, de édesanyám a sarkára állt – ő győzött... Fogadtak egy szekeret, oda ültünk fel többen, vittük a párnát, ágyneműt, kanalat, kést, villát, mert a Wenckheim grófok egykori békéstarhosi kastélyában semmi nem volt: kifosztották a németek, az oroszok meg a falubeliek. Hegedülni tanultam, azt sem vette apám komoly foglalkozásnak – hát még amikor elhatároztam, hogy költő leszek!

Gyerekkabarét szeretne indítani

– Emlékszik rá, hogyan kezdett verset írni?

– Kamaszként tanultunk, éltünk abban a csodás iskolában. A fiúk akkor kezdték észrevenni a lányokat; én voltam az, aki helyettük verset írt a választotthoz. Apró honoráriumot is kaptam, egy-egy almát például. Később jöttek a hangulatversek tavaszról, őszről, ezek közül néhányat beküldött egy osztálytársam a rádió ifjúsági verspályázatára – és nyertem.

– A pályázat miatt mondott le a zenei karrierről?

– A legdöntőbb az volt, hogy egy folyóirat közölte két-három versemet. Amikor megjelentek, tudtam, hogy én már nem leszek hegedűművész: Pestre költözöm, de nem a Zeneakadémiára fogok járni. Azzal is tisztában voltam, hogy e két pályán egyszerre nem lehet jelen lenni. Az interpretáló művészet helyett az alkotót választottam. Megjelentem az ELTE Ménesi úti kollégiumában, letettem a holmimat egy szobában. Később az ott lakók megkérdezték, miért nem járok a jogi karra. Vendéghallgató lettem, kaptam indexet, de sem ösztöndíj, sem menza nem járt. Megoldottam: beálltam az étkező előtti sorba, megettem három tányér levest meg nyolc kenyeret – a jegyet csak a második fogásnál kérték.

– Egy fillérje sem volt?

– Később lett. Kinéztem magamnak a Művelt Nép szerkesztőségét, bevittem néhány versemet. Egy mogorva, kopasz ember fogadott – kiderült, hogy ő Kellér Andor. Amikor megjelentek – versenként száz forintért – a munkáim, bemutatott a Hungária Kávéház félreállított íróinak a híres „mélyvízben”. Nekem, a 18 évesnek a 40 esztendős Vas István „Pista bácsi” volt.

Nézte, nézte a szememet. Mondtam, hogy nincs azon mit nézni, kun vagyok, nálunk mindenkié ilyen. Abban a percben írt is rólam egy hexametert: „Itt a Csukás István, most jött egyenest a kunoktól.”

Fantasztikus dolog volt azok között az írók, költők között ülni, akiket csak folyóiratokból ismertem! Kormos István hívta fel aztán a figyelmemet arra, hogy gyerekeknek írjak. Csodás birodalomba kerültem így, olyanok közé, mint Szabó Magda, Zelk Zoltán, Mándy Iván – nekik nem volt más lehetőségük, csak a gyerekirodalomban alkothattak. Írtam közben mások nevén könyvet, forgatókönyvet. A verselést sem hagytam abba, két szárnyon repültem. A gyerekirodalomban minden műfajt kipróbáltam – verset, prózát, mesét, regényt, színdarabot, gyermekoperát –, sőt Weöres Sándorral Kodály Zoltán zenéjére írtunk szöveget. Most épp azon gondolkodom, hogy gyerekkabarét kéne indítani.

Egész életében vidámságra törekedett

– Időközben a Fiatal Művészek Klubjának igazgatója is volt. Hogy érezte magát vidéki fiúként a fővárosi művészek között?

– Véletlenül lettem igazgató. Megkérdezték, hogy ha már minden este ott ülök, nem lenne-e kedvem vállalni a megbízatást. Fizetésért? Hogyne lett volna! Táncosokat, festőket, szobrászokat, színészeket addig nem ismertem. Na és ott jöttem össze az első feleségemmel, aki újságíró volt. A második óvónő.

– Nemrég veszítette el a harmadik feleségét, akivel negyvenkét évig éltek együtt…

– Mária iparművész volt. Kivizsgálásra ment be a kórházba, fertőző tüdőgyulladása lett, nem jött többé haza. Kellett majd egy év, mire enyhült a szomorúság. Segített ebben a három keresztgyerekem meg a négy „keresztunokám” is.

– A lakás olyan, mintha egy asszony ügyelne rá.

– Rendszerető vagyok magam is, csak így tudok írni, gondolkodni. Főznöm nem nagyon kell, etetnek a szomszédok – ha a Balatonon vagyok, a szárszóiak is. A kisújszállási polgármester, Kecze Pista küld időnként birkapörköltet. Ami nagyon sokat számít, az a szeretet, ami körülvesz. Nagymamák, kisgyerekek simogatnak meg az utcán, fiatalok kérik, hadd készítsenek közös képet. Egész életemben örömre, vidámságra törekedtem – talán ezt kapom vissza.

Borítókép: Hot! magazin