Két óra az életemből

Nemrég egy filmet néztem. Az előzetes alapján izgalmas esti programnak ígérkezett, épp olyannak, amitől az ember azt várja, hogy végre egy jó kis esti lazításnak néz elébe.

Aztán elindult a film. Már az első tíz percben belém nyilallt egy apró gondolat: „Ezt talán nem kellene végignéznem.”  Az idő telt, a cselekmény pedig csak vonszolta magát. Túléltem fáradt színészi játékot, klisés párbeszédeket és egy történetet, ami sehová sem tartott. De azért nem kapcsoltam ki. Vajon miért van? A remény – az a bosszantó kis érzés, hogy „hátha jobb lesz, hátha most jön valami csavar, ami megmenti az egészet” – ott motoszkált bennem. 

Ahogy teltek az órák (legalábbis úgy tűnt), csak egyre mélyebb lett a kétségbeesésem. Minden egyes jelenet után vártam, hogy majd most jön a nagy mondanivaló, az a pillanat, amikor összeáll a kép, és hirtelen minden értelmet nyer. De nem. A film véget ért, én pedig ott ültem a kanapén, a teljesen üres befejezést bámulva, és egyetlen gondolat járt a fejemben: „Ez nettó két óra az életemből, amit soha nem kapok vissza. Két óra. És ne mondja nekem senki, hogy nem nagy ügy, mert ez a két óra nagyon is számít. Mi mindent csinálhattam volna ezalatt! Megtanulhattam volna néhány új kifejezést egy idegen nyelven. Ültethettem volna egy fát. Vagy egyszerűen csak nézhettem volna a plafont, ami – valljuk be – több érzelmet váltott volna ki belőlem, mint ez a mozizás. Tanulság? Néha jobb már az elején kiszállni a dolgokból. 

Nettó két óra az életemből, amit soha nem kapok vissza