Fontos számára, hogy a képnek legyen mondanivalója, üzenete

Jenei Ferenc megint nyert. Rengeteg elismerő oklevele van már a Nagydorogon élő, délvidéki származású fotósnak. Legutóbb a Lovas Nemzet című pályázat keszthelyi eredményhirdetőjén vehetett át második díjat. (Nyolc országból érkeztek fényképek.) Év elején meg egy olyan képét emelték ki a beküldött felvételek sokaságából, amelyet eredetileg nem díjaztak, aztán mégis…

– A CEWE Photo Award egy, minden évben kiírt, nemzetközi pályázat – mondja –, s amikor 2024 elején kihirdették a 2023-as nyerteseket, szomorúan láttam, hogy nem vagyok közöttük. Van vagy tíz kategória, s én szinte mindegyikbe be szoktam nevezni. Egy évvel korábban különdíjjal jutalmaztak, most viszont bele kellett törődnöm az eredménytelenségbe. Aztán februárban jött egy e-mail, hogy egy ételfotómat kiemelték, s az lesz a 2025-ös pályázati kiírásban a kategóriát népszerűsítő felvétel.

Potyautas darázs a repülőgépszárnyon

Az első fotóit gyerekkorában készítette, SMENA (CMEHA) szovjet, filmes géppel, Jugoszláviában. Ott nőtt fel, a háború elől menekülve települt át családjával Magyarországra, Nagydorogra, a kilencvenes évek elején. Itt aztán ismét kedvelt hobbijának szentelte a szabadidejét, immár a digitális technikát bevetve. Végigfotózta például – Tancsa Gáborral – Nagydorog jellegzetes épületeit. Ezeket a felvételeket a paksi munkaügyi központban láthatták az érdeklődők, időszaki kiállításon.

– A pályázatos időszakom úgy kezdődött – idézi fel az eseményeket –, hogy lefotóztam egy darazsat, valamikor a kétezeres évek elején egy fémszerkezeten. Úgy nézett ki, mintha egy repülőgép szárnyán ülne. Azt a címet adtam neki, hogy Potyautas. Mondtam egy ismerősömnek, hogy beküldöm valahova, mire ő kinevetett. Engem meg pont ez sarkallt arra, hogy azért is megmutassam! Azzal ugyan nem nyertem, de nem sokkal később kezdtek szállingózni a díjak. Sok az akadály az ember életében, ám én olyan alkat vagyok, aki nem hátrál meg. Amikor áttelepültünk, hiányosságaim voltak a nyelvben, a szókincsben. Az elszakított területeken nem frissül az anyanyelv, nagyjából a száz évvel ezelőtti szókészlet használatos ma is. Mikor átköltöztünk, nagy lendülettel nekikezdtem behozni a lemaradást. És viszonylag gyorsan sikerült is.

Korszakváltás: a könyv halála, a mobil születése

Természetesen vágyik a sikerre a nagydorogi fotós, de nem mindenáron. Nem szereti a szokványos képeket, se a mesterkélteket, a beállítottakat. A történések, az akciók, a megörökítendő, megismételhetetlen pillanatok érdeklik. A visszajelzések, az érdemi kommentelések fontosak számára, ugyanakkor a lájkolásokat nem sokra tartja. Nem is nevez be olyan pályázatokra, amelyeken netes szavazás alapján lehet nyerni. (S aki több klikkelő havert tud mozgósítani, az lesz a befutó.) Oda küld a képeiből, ahol szakemberek, jónevű zsűritagok döntenek, a név nélkül eléjük kerülő felvételek sorrendiségéről.

– Minden évben küldök fotókat a Magyarország 365 pályázatra – meséli –, és be is szoktak válogatni a legjobbak közé. A több tízezer képből 365 kerül be egy kötetbe. Féltve őrzött dolgaim között vannak ezek a kiadványok. Az egyediség és a mondanivaló is fontos számomra. Gyönyörködtetni és elgondolkodtatni is szeretem a szemlélőt. Korszakváltás című fotómon például a nagyfiam egyik kezében egy könyv ég, a másikban pedig ott a mobiltelefon. Ez egy olyan kép, amelynek van mindenki számára érthető, aktuális üzenete.