Kincs a rókafej alakú edényben, és az elhurcoltatás szomorúsága

Együtt dolgoznak. A kisebb, műtermi festményeken és a nagyobb faliképeken is. Náluk a kisképek is nagyok, 3-4-5 négyzetméteresek. Akkora felületen tudják jól kifejezni az átadandó gondolataikat. A faliképeik meg ötven négyzetméter körüliek. A világ nagyvárosaiban – például Berlinben és Wellingtonban – láthatók.

 A nagyvárosokhoz most Kölesd is csatlakozik. Annak köszönhetően, hogy a nemzetközi hírű, Új-Zélandon élő művészpár férfi tagja, Gabriel Heimler (Kajdi Gábor) felmenői itt éltek. Ő Párizsban és Berlinben töltött hosszabb időt, mielőtt Wellingtonba költözött. Párja, alkotótársa lengyel. Most a volt sajtüzem falára festenek egy ötvennégyzetméteres, a helység történetéről mesélő művet. Hamarosan végeznek. Úgy állapodtak meg a polgármesterrel, Greifenstein Józseffel, hogy az október 5-i Szüreti- és Vadgasztronómiai Fesztiválra érkező vendégek már gyönyörködhetnek a monumentális festményben.

Aktmodelleknek is köszönhetően lett festő

Minden túlzás nélkül nevezhető Gabriel Heimler világpolgárnak. Szülei ’56-os párizsi emigránsok voltak, akik hosszú ideig nem jöhettek haza. Őt viszont már egészen kisgyerekkorában repülőre tették a stewardess gondjaira bízva – a 15 hónappal idősebb nővérével együtt –, hogy meglátogathassák a nagyszülőket. 

– Már nem az első, de a legveszélyesebb utunk négyéves koromban, 1968-ban volt – emlékszik vissza. – Akkor pont Csehszlovákia orosz megszállásába csöppentünk bele. Ferihegyen köd volt, ezért átirányították a gépet Prágába. Tele volt katonákkal a reptér, hozzánk kedvesek voltak, ott bújócskáztunk a nagy kabátjaik mögött. 

– Milyen volt Párizsban felnőni? Hogyan lett művész? 
– Már 13 évesen a legrégebbi, még a királyok korában alapított művészi akadémiára, a Beaux-Artsra jártam. Szerettem az irodalmat, a filozófiát, sőt, fogtechnikusi végzettséget is szereztem, de hamar tisztázódott bennem, hogy az én hivatásom a festészet. Nem tagadom, hogy ebben kezdetben, tinédzserkoromban az is közrejátszott, hogy meg lehetett lesni az aktmodelleket. A lerajzolásukig csak pár évvel később jutottunk el. 

– Meg tud élni a műveiből? Miket fest általában? 
– Többnyire olajjal dolgoztam, vászonra. S viszonylag hamar elkezdték venni, árveréseken, csoportos tárlatokon értékesíteni a képeimet. Az igazi alkotó nem tájképet, portrét vagy csendéletet fest, hanem kompozíciót. Lemásolni valamit, némi kézügyességgel és gyakorlattal bárki képes. Gondolatokat átadni, az a művészet!

Otthonosan mozognak az egész világban

Párizsból 1998-ban Berlinbe költözött. A fal 1989-es lerombolása ihlette leghíresebb képét A falugrót. Ez egy galériába került, de nagy méretű, 5x11 méteres változatát láthatják az érkezők a reptérnél, egy falfelületen. Ez vált a város egyik szimbólumává. Magánéleti problémák, válás után, Új-Zéland fővárosába, Wellingtonba költözött jelenlegi párjával, Anna Proccal. Együtt már mintegy 15 falképet festettek, világszerte. 

– Ezeknek az alkotásoknak az elkészítését 25-30 ezer dollárért szoktuk vállalni – mondja –, de Kölesd, az ősök hona természetesen kivétel. Itt megkaptuk az előkészített, lealapozott falfelületet, és nekiláttunk a munkának. Felvonultatunk néhány helytörténeti eseményt, ábrázoljuk például a rókafejalakú edényben megtalált törökkori kincset, és érzékeltetjük, árnyalakokkal az elhurcoltatás szomorúságát is. Innen, és persze egész Magyarországról mindig kitelepítettek, száműztek, távozásra kényszerítettek, rabságba vittek embereket, népcsoportokat. Nők kerültek török háremekbe, németeket toloncoltak ki, zsidókat küldtek lágerekbe, nemesektől kobozták el a javaikat, s utasították ki őket; mindig voltak mondvacsinált ellenségek. Ezt is szeretnénk érzékeltetni Kölesden, a volt sajtüzem falán.  

– Ha ez kész, aztán merre tovább? Hogyan telnek egy világszerte ismert művészpár napjai? 
– Vissza, Új-Zélandra. Wellingtonban is van már egy elég híres, 8x9 méteres falfestményünk, a Mouver (A mozdító), amivel elnyertük a város legjobb művészeti alkotása címet. Egyébként három galériával dolgozunk, ők értékesítik az általában három négyzetméternél nagyobb munkáinkat. A következő kiállításunk a wellingtoni magyar nagykövetségen nyílik, november 18-án. Ott hét olyan képünk lesz látható, melyek az általunk nagyra becsült, 1981-ben elhunyt Tamara de Lempicka alkotásainak átdolgozott, új-zélandi kontextusba átültetett változatai.   

– Nem lenne jobb egy helyhez kötődni, valahol igazán otthon lenni? 
– Fontos dolog valahova tartozni, de szerintem az se rossz, ha otthonosan mozgunk az egész világban. Én négy nyelven beszélek, Anna hét nyelven, minden évben eljövünk Európába, elsősorban Magyarországra és Lengyelországba. Most a kisfiunkat is hoztuk, aki magyarul is tud, és két hétig, amíg itt vagyunk bejárhat a kölesdi iskolába. Neki is lesz idekötődése, de a nagyvilágban sem fog elveszni.