Bosszantó apróságok

Az a szokásom alakult ki, hogy az útba eső boltban veszek pár falat reggelinek valót. Gyakran látom, hogy gyerekek is vannak ilyenkor a boltban, sokszor egyedül. Már meg sem lepődőm rajta, némelyik kicsi hiába igyekszik beállni a pénztárhoz, a mindig rohanó felnőttek szinte kilökik a sorból.

Más. Rossz szokásom, hogy mindenkinek köszönök, akit ismerek. Azért mondom, hogy rossz szokás, mert nem sok értelme van. A ház, ahol élünk, kilencemeletes. Ez azt jelenti, hogy látásból mindenki ismer mindenkit, közel kétszáz embert. Ha beszállok a liftbe, vagy a lépcsőházban találkozok valakivel, én önkéntelenül köszönök, aztán bosszankodom, hogy nem is reagáltak rá, mert biztosan „nem hallották” meg. De akkor sem jár sokkal jobban az ember, ha hivatalban vagy boltban köszön előre (tisztelet a kevés kivételnek).

Megint más. Mi kell ahhoz, hogy egy település – lehet az falu vagy város – ne legyen szemetes, koszos, rendetlen? Nem sok. Annyiszor, de annyiszor leírtuk már, de valahogyan nincs az emberek „génjeiben”, hogy a lerágott almacsutkát, csokipapírt, cigarettacsikket ne dobják el, ahol éppen vannak, hanem keressenek egy szemetest.

Kis dolgok ezek, apróságok. Alig igényelnek pluszenergiát, és mégis mennyit segíthetnének a közérzetünkön, ha kicsit jobban figyelnénk magunkra, egymásra, a környezetünkre.